"… nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek." (Karinthy)
A mi drága Ericco fratellonk letette az első szerzetesi esküjét. Egyelőre csak ideiglenesen, három évre. Nem hiányozhattunk róla mi, POFIKKosok sem. Én már csak azért sem, mert az eddigi látogatásokról lemaradtam. Ezúttal nem. Külön öröm, hogy a fogadalomtétel előtt és után Guszona D. C.-ben is megálltunk. Ezúttal nem én mentem Pozsonyba, hanem Pozsony jött hozzám. Legalábbis egy része. Egy nagyon kedves része. Rövid képriport a hétvégéről. Read the rest of this entry »
A Háló ifi találkozó szervezése közben párszor megfordultam a rádióban, hogy népszerűsítsem a dolgot, beszéltem a Szeretetkönyvről meg voltam már “spontán” betelefonáló is. Mindig a Nóri irodájában a kényelmes kanapén hátradőlve azzal a tudattal, hogy ha bármit is elrontok, azt szépen újra fogalmazhatom. De élőben még nem nyilatkoztam. Eddig. Ma Marissal, Mátéval és Atlasszal egyenes adásban beszéltünk a POFIKK-ról a Pátriában.
Ííííme, a phodukciónk! Én jót szórakoztam rajta – akkor is meg most is.
Uff! Nem sikerült feltöltenem… Akkor meg itt hallgatható meg. (A beszélgetés 100.32-nél indul.)
Amilyen szomorúan kezdődött a szerda – temetéssel, olyan vidáman végződött – egy szemeszterzáró vacsorázással. POFIKKosok és egyetmisták együtt. Ivánkán, egy kastélyban. Finom ételek, ízletes borok és jó társaság. Minden adott volt, hogy végre megérkezzen a karácsonyi hangulatom. Meg is érkezett. S nem csak a hó miatt.
A mai nap is azok közé tartozik, amelyeknek az (lesz) a legboldogabb pillanata, mikor zuhanyzás és fogmosás után bedőlök az ágyba, magamra húzom a takarót, s felsóhajtok: “végre vége”. Nem is szeretnék foglalkozni többet vele. Inkább 24 órával hátrébb pillantanék, a szerdai nap ugyanis rengeteg örömteli pillanatot hozott. S nem olyanokat, mint a mai. Sokkal szebbeket.
Eléggé elhallgattam az utóbbi időben. Megvannak az okai, de most nincs kedvem megint panaszkodni egy sort… Az én életemért én vagyok felelős, senki más. Ha most nem vagyok elégedett vele, az is az én hibám, nem másé. S változtatni is csak én tudok rajta, senki más. El is kezdtem. Nem a radikális utat választottam, hanem a lassú átmenetet. Vannak dolgok, amik szét vannak futva, azokat nem hagyhatom félben. Vagyis hagyhatnám. De nem akarom. Kész. Ennyi. Innentől kezdve nincs helye a siránkozásnak.
A tegnapi melankóliám elmúlt. A magyarázat nagyon egyszerű: ma beindítottuk végre az egyetemista közösségünket, amiről már hetek óta beszélgetünk Peti barátommal. A toborzás jobban sikerült, mint azt a legmerészebb álmainkban is hittük volna: alig fértünk be a terembe, lehettünk vagy huszan. Az első akadályt sikeresen vettük, a megszólítás hatott, most már csak az a kérdés, meg is tudjuk-e őket tartani.
“Vonzó külsejű egyedülálló férfi keres kedves, intelligens társat hosszútávú kapcsolat céljából. Legyen jó beszélgetőpartner és társ a mindennapokban. Hajadonok előnyben, de gyerek sem akadály. Hobbijaim: olvasás, blogírás, közösségépítés, foci. Jelige: SZERETETKÖNYV”
Azt mondják, hogy minden jó, ha a vége jó. Mint a legtöbb közhely közmondás, ez is igaz. Erről kedden ismételten meggyőződhettem. Ritka nyűgösen indult a napom: már az ébredés is nehezen ment (ami az utóbbi időben meglepő módon már nem szokott gondot okozni), a munkában csigalassúsággal telt az idő, a kollégák meg egymást előzgetve mentek az agyamra. Este mégis nyugodtan és elégedetten tettem el magam másnapra. Minek volt köszönhető ez a 180 fokos fordulat?
Érdekes dolgokat feszegettünk ma POFIKKon. Eredetileg egy filmet akartunk megnézni (tudtam, hogy el fogom felejteni a nevét), de sajnos hibás volt a lemez, így a felénél (nem egész a felénél) abba kellett hagynunk. Nem is baj, mert az, amit láttunk belőle egy felettébb érdekes beszélgetést váltott ki belőlünk…
A május 1. teljesen az alvásról és a pihenésről szólt. A hálós hétvége után végre kialhattam magam. Május 8-ára megérett az idő (szó szerint is), hogy társadalmilag is relaxáljak. Például egy közös szalonnasütéssel a POFIKKosokkal. (A POFIKKról bővebben itt olvashatsz).