Úgy adódott, hogy a ma esti közös kis- és nagy-POFIKK-os előadás után az egyetemisták csoportjába kerültem, s mivel volt közöttük aki készült a kiscsoportvezetésre, ezúttal egyszerű résztvevőként ültem be a körbe.
Szinte már el is felejtettem, milyen érzés. Az elején nagyon tudatosan odafigyeltem, hogy valóban a háttérben maradjak, és a szinte már ösztönszerű csoportvezetői allűröket fogjam vissza. Aztán már nem kellett: nagyon szép kis meghitt beszélgetés alakult ki.
Nagyon élveztem. Nem csak a formai rész miatt, hogy figyelhettem a csoportdinamika lüktetését, hanem az elhangzott tartalomnak köszönhetően is. Érett, hitüket megélő és felvállaló, lelkes fiatalokat láttam magam körül, akik ráadásul még a kisközösségekben is hisznek.
“Először nem értettem, hogy képes a húgom úgy eljönni ide, hogy reggel hétre suliba megy, egész nap ott van, aztán meg még ifimisére rohan, ahelyett, hogy pihenne. Aztán eljöttem én is, s már értem. Nekem ez olyan, mint egy dopping.”
Ez a mondat rám is doppingként hatott. És nem csak ez, de ez volt az este besztoffja. Visszaállította bennem azt az egyensúlyt, amit a lelkigyakorlat elhalasztásából fakadó enyhe csalódás megingatott.
Lehet ezekre a fiatalokra építeni, csak bízni kell bennük!
Mondja ezt a 27 éves nagyöreg oujéééééé 
A mi drága Ericco fratellonk letette az első szerzetesi esküjét. Egyelőre csak ideiglenesen, három évre. Nem hiányozhattunk róla mi, POFIKKosok sem. Én már csak azért sem, mert az eddigi látogatásokról lemaradtam. Ezúttal nem. Külön öröm, hogy a fogadalomtétel előtt és után Guszona D. C.-ben is megálltunk. Ezúttal nem én mentem Pozsonyba, hanem Pozsony jött hozzám. Legalábbis egy része. Egy nagyon kedves része. Rövid képriport a hétvégéről. 
