Szinte már el is felejtettem, milyen érzés. Az elején nagyon tudatosan odafigyeltem, hogy valóban a háttérben maradjak, és a szinte már ösztönszerű csoportvezetői allűröket fogjam vissza. Aztán már nem kellett: nagyon szép kis meghitt beszélgetés alakult ki.

Nagyon élveztem. Nem csak a formai rész miatt, hogy figyelhettem a csoportdinamika lüktetését, hanem az elhangzott tartalomnak köszönhetően is. Érett, hitüket megélő és felvállaló, lelkes fiatalokat láttam magam körül, akik ráadásul még a kisközösségekben is hisznek.

“Először nem értettem, hogy képes a húgom úgy eljönni ide, hogy reggel hétre suliba megy, egész nap ott van, aztán meg még ifimisére rohan, ahelyett, hogy pihenne. Aztán eljöttem én is, s már értem. Nekem ez olyan, mint egy dopping.”

Ez a mondat rám is doppingként hatott. És nem csak ez, de ez volt az este besztoffja. Visszaállította bennem azt az egyensúlyt, amit a lelkigyakorlat elhalasztásából fakadó enyhe csalódás megingatott.

Lehet ezekre a fiatalokra építeni, csak bízni kell bennük!

Mondja ezt a 27 éves nagyöreg oujéééééé

Pont egy ilyen ki nem kényszerített hiba csúszott be nekem is ma este a POFIKK-on: a nagy kreatív csoportszétosztás hevében megfeledkeztem az egyik – mit egyik, egyetlen! – új tagról, s nem került egyik csoportba se. Most már értem, miért nem láttam ott énekelni velünk a kiscsoportos beszélgetések után…

Ech, kedves ismeretlen, remélem visszavezetnek még hozzánk az égiek, és adsz még nekem/nekünk egy esélyt…

Ecce Erik! Most már “egyenruhában”

Itt meg az egész gratuláló csapat. Nem tudom, hány helyről vezet Podolinba út, de Pozsonyból, Újvárból, Udvardról, Budapestről és Egerből biztosan.

Ez meg már a négyfős túracsapatunk a Bélai Havasokban – ide vettük Podolin után az irányt.

Ahegyek és az erdő gyönyörű volt. S még málnáztunk is. Csoda, hogy úgy vittük haza a szendvicseinket, ahogy elhoztuk őket?

Azért inni ittunk. S nem csak azért, hogy könnyebb legyen a hátizsák.

Azuticélunk, a Plesnivec menedékház, ahol nem tudtunk ellenállni a fokhagymaleves ínycsiklandozó illatának (amit még édesanyám is érzett otthon… rajtunk

A leves annyira meghozta a kedvünk, hogy visszafelé dalosra vettük a figurát: volt Micimackó, Vuk, Süsü, Hupikék Törpikék és a többi régi klasszikus.

A jókedélyű énekelgetést csak egy telefonhívás zavarta meg… de csak egy pillanatra…

Ez meg már a Guszona D. C. 109 hambitja vasárnap ebéd után. (egy gyönyörű palóc szóval, vajon mit jelenthet?)

Mielőtt visszatértünk volna Pozsonyba, megnéztük még a füleki várat. (És nem, meg mindig nem tudom, mit keres egy pálmafa Fülek címerében. A helyes megfejtők között értékes díjakat sorsolok ki…)

A kilátás Fülek egyik nevezetességéről (vár) a másikra (az alma materem)

Ez meg már a somoskői vár a kecses bazalttömbjeivel.

És amiről nem készültek felvételek: a zamatos birsalmapálinkáról, a hepehupás autóútról, a kézsmárki fagyizásról, az erdei pisilésről (illetve erről készült, csak utólag megsemmisült…), a majdnem kutyaharapásról és Marisról, ahogy megmássza a kicsikocsi tetejét. Ja, nem, erről is készült kép, s ez nem semmisült meg. Íme

Ííííme, a phodukciónk! Én jót szórakoztam rajta – akkor is meg most is.

Uff! Nem sikerült feltöltenem… Akkor meg itt hallgatható meg. (A beszélgetés 100.32-nél indul.)

Pedig mikor megérkeztem az állomásra a megbeszélt időben (na jó, utána 10 perccel) még csak Peti volt ott. Aztán megjött Józsi, de a többiek sehol. Mint később kiderült…

…néhányan korábban érkeztek, s már elkezdtek szorgoskodni. Volt, aki a konyhában…

.

.

.

.

.

.

.

.

.

…mások az ebédlőben dekorálták az asztalt

…volt, aki bújócskázott (főzés helyett)

A fiúk meg a bor minőségi ellenőrzésének felelősségteljes feladatát látták el.

Volt, akinek annyira ízlett… vagy annyira nem ízlett?

Szépen lassan megérkezett mindenki. A házigazdánkkal együtt voltunk húszan. Szép!

Úgyhogy hozzá is foghattunk az evéshez.

Magyar ember, ugye, evés közben nem beszél, de nevetni azért csak lehet…

Hála Ilinek még egy hónapos nagyon fincsi tortánk is volt.

“Hogy állunk a borral? Van még elég?”

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

“Kérhetek még én is egy kicsiiiit?”

“Látod, így működik a jezsuita mosogatógép: ezt megnyomod, és…

.

.

…és már működik is!!!” Ja, bocs,ez a szemetes…

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Na, ez az!

.

.

.

.

.

.

.

.

.

A vacsora után meg jöhetett a játékos ismerkedés…

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Bizony, bizony, érdekes dolgok derültek ki a kérdezgetős játékban…

Gyuri: “Ági, szeretsz velem lenni?”
Ági: “Egyszer egy évben…”

Aztán még jót beszélgettünk, majd miután elfogyott a bor (olyan kettő körül) elmentünk aludni.

Becsületünkre legyen mondva, hogy reggel szinte (mondom szinte) mindenki megjelent a rorátéra – ööö, szívesen dokumentálnám, de lemerült a fényképezőgép, így nem készült felvétel…

Meg arról sem, hogy Peti (nem én!) végig tanulta az éjjelt, ma ugyanis egy nehéz felmérőt írt! Értékeljük, hogy ennek ellenére eljött. Remélem, nem bánta meg. Mint ahogy senki más sem. Én nagyon élveztem az estét, s végre megcsapott a karácsonyi hangulat szele! Úgyhogy gyorsan ki is használom az alkalmat, s mosolygós ünnepeket kívánok minden kis- és nagyPOFIKKosnak!

Az összes kép letölthető innen.

Kora délután Újvárban pizzáztam egy jót – a DiNaMit hétvégét beszéltük meg Sziszivel. Ahhoz képest, hogy másodszor találkoztunk, úgy érzem, nem lesz gond a hétvégén: tele van energiával, van önbizalma, tud (és szeret) beszélni, jó emberismerő és csapatjátékos is. Asszem ennyi megállapítás elég is három óra beszélgetés után.

Az estét ezúttal nem a kispofikkosok tették emlékezetessé, hanem egy finom baráti vacsora – ezúttal szélesebb körben. Tényleg nem lenne rossz ötlet ebből rendszert csinálni… Jöjjön pár kép az estéről (copyright by Maris)

Ő a vacsora… maradéka. Finomabb volt ám, mint ahogy kinéz. És a füge nagyon jó ötlet volt. Gratula a szakácsnőnek.

Vagyis Ilinek. (“Na, jól megetettem őket, most már mehetek Brüsszelbe”)

Itt meg a jóllakottak (egy része)

Természetesen nem hiányozhatott a bor sem. De aki azt hinné, hogy a fiúk csak az alkoholhoz értenek…

… az ide süssön (palacsintát). Repült az, bizony!

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

“Tejóisten! Az ott, ugye, nem palacsinta a plafonooon?!”

.

.

.

.

.

.

.

“Dehogy! Nem látod, hogy épp én eszem? Naggyon fincsi!”

“Nekem elég is volt mára! Itt az idő egy kis beemerezésre!”
Lyon – FC Bayern 0:3 a félidőben! FC BAYERN FOREVER!

Ahány ember, annyi emésztési szokás. Van, aki pihen, van aki eredményeket nézeget vacsora után, s van, aki… öööö … jógázik?

Van, aki iszogat, van, aki játsszik a mobiltelefonjával (amíg nem Ili kezében van, addig semmi gond…)

.

.

Van, aki jókat szórakozik…

.

.

.

.

.

.

.

.

.

S van, aki úgy tesz, mint aki mosogat.

Vidám volt ez a tegnapi nap. A holnapi vajon milyen lesz? S a holnaputáni? S az azutáni?

Ami felett kérdőjel van, azok a közösségeim: az Antióchiától fájó szívvel, de búcsút fogok venni, a POFIKK-ban besorakozom egyszerű közkatonának. Az egyetemistákkal viszont nem tudom, mit kezdjek. Nem szeretek csalódni emberekben. Főleg nem egy papban. Most mégis megtörtént. És fel kell tennem magamnak a kérdést: ami egy jezsuita szerzetesnek nem annyira fontos, hogy áldozatokat is hozzon érte, arra én miért áldozom azt az időt és energiát, amit másra is fordíthatnék és kéne is fordítanom?

Mert az egyetemista, az egy külön “állatfaj”. Tudom, én is az voltam. Meg még vagyok is, bár már halkabban mondom, s mindig körbenézek, nem tiltakozik-e valaki, hogy a PhD már nem játszik.

Hát igen, valószínűleg ezért koptak le fokozatosan az egyetemisták a POFIKK-ból. Eredetileg az is nekik lett kitalálva, végül is fiatal dolgozók és dolgozó fiatalok (basszus, tud valaki egy jó gyűjtőnevet azokra, akik már befejezték az egyetemet, de még nem családosak?) közössége lett. Ami nem baj. Sőt! Mint a mellékelt ábra mutatja, ennek a korosztálynak is van igénye a közösségi életre (mint ahogy, szerintem, minden korosztálynak.)

De az egyetemisták, azok a drága magyar emberek, még mindig közösség nélkül voltak Pozsonyban. Pedig anno a KIK innen indult. Bezony. Pont 20 éve. Épp ideje volt restartolni. Bele is kezdtünk pár hete Peti barátommal.

Mint anno a szenci ifi találkozót, ezt az ötletet is sör mellett beszéltük meg. Ő már akkor jelezte, hogy ez se sülhet el rosszul, az Aranyfácán a garancia rá. Hát, megmondom őszintén, hogy bár az előkészületek gördülékenyen mentek -  József atya támogatott, szerzett termet, Puss Sanyi szintén elvállalta a lelki vezetői “posztot”, a POFIKK-osokkal kicsit meccselnem  kellett, hogy megértsék, úgy a legjobb, ha külön marad a kettő, de az ő támogatásukra is számíthattunk – mégis nagyon feszült voltam az egész miatt. Mert egy közösséget nem lehet egyedül létrehozni. Ahhoz mások is kellenek, akik hasonlóan érzik ennek az igényét. De vajon éreznek-e még a mai egyetemisták (nem PhD-sok:) igényt egy olyan közösségre, ahol a Bibliáról, Istenről, hitről lehet nyíltan és tabuk nélkül beszélgetni?

A ma este megmutatta, hogy igen. Igen: van igény a közösségre. Igen: megérte dolgozni érte hetek óta. Igen: megéri folytatni az elkezdett munkát. Mert igen: Isten áldása van rajta! És ez a legfontosabb.

Nem, minden látszat ellenére még nem süllyedtem idáig, nem adtam fel társkereső hirdetést. Sőt, még csak nem is én írtam. POFIKK-on játszottunk: neveket húztunk, s annak az illetőnek a nevében kellett egy társkereső hirdetést megírni, aki neked jutott.

Érdekes próbája ez annak, hogy mennyire ismerjük egymást szűk egy év közösségesdi után. Kíváncsi voltam, vajon az én ideiglenes alteregóm mit tart fontosnak elmondani magáról, vagyis rólam. Pláne, hogy hét az egyhez volt az esélye, hogy egy hölgy véleményét fogom hallani. Így is lett. Lássuk csak az eredményt:

“vonzó külsejű” – szerénységem tiltja, hogy ezt kommentáljam
“egyedülálló” - stimmt (áll is meg egyedül is)
“férfi” – ja-ja, tudtommal még igen
“kedves, intelligens társat keres” – amúgy van valaki, aki nem szeretne kedves, intelligens társat?
“hosszútávú kapcsolat céljából” - ööö, nemtom, az egy éjszaka az már hosszúnak számít?
“legyen jó beszélgetőpartner” – “Te, és arra emlékszel, ahogy a németek nyolcat vágtak Szaúd-Arábiának?”
“társ a mindennapokban” – “Megyünk sörre?”
“hajadonok előnyben” – azt azért tegyük hozzá, hogy 30… na jó, 35 év alatti hajadonok!
“de gyerek sem akadály” – Mivaa? Milyen gyerek? Az igaz, hogy Terézke nagyon aranyos meg izé, de azé no…
“Hobbijaim: olvasás, blogírás, közösségépítés, foci” – a blogírás és a közösségépítés miért van áthúzva?
“jelige: Szeretetkönyv” – tényleg az egyik meghatározó olvasóélménye az életemnek!

Na, egész jó kis hirdetés, neeekem, tetszik! (Any… vagy mi, Abigél, te mit szólsz?)

Az esti POFIKKnak, és Napfivér, Holdnővér című filmnek.

Annak ellenére, hogy vallásos (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy istenhívő – hogy mi a különbség, arról majd egy új bejegyzésben máskor) vagyok, nem igazán tudok sokat a szentek életéről. Eddig valahogy nem igazán tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Persze, tanultunk róluk hittanon meg lépten-nyomon találkoztam a neveikkel, de soha nem jutott eszembe, hogy akár példaképként is szolgálhatnának nekem. Az én szememben ugyanis nem az az ideális keresztény, aki elvakult istenkeresésében elfelejt élni, hanem az, aki megállja a helyét a profán világban is, s aki számára a keresztény értékek melletti lándzsatörés tudatos választás, nem pedig az egyetlen út, amire alkalmas. Nem tudom, miért, de a szenteket tudatalatt ebbe az első kategóriába soroltam be.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Zeffirelli filmje felnyitotta a szemem, s megmutatta, hogy ez korántsincs így.

Szégyen, nem szégyen, gyakorlatilag semmit nem tudtam Assisi Szent Ferenc életéről. Nem tudtam, hogy gazdag család egyetlen fiúutódjaként nevelkedett, nem tudtam, hogy nem csak ügyes kereskedő, hanem a női szívek sikeres ostromlója címmel is büszkélkedhetett. Vagyis – mai szóhasználattal élve – belevaló fickó volt, aki tudta, hogyan kell élni.

Egészen addig, míg az egyik keresztes háborúban meg nem sebesült. Az ágyban töltött idő rádöbbentette, hogy az élet többről szól, mint vagyonszerzésről és az élvezetek hajszolásából, hogy az ember több, mint puszta anyag, hisz lelke van, s hogy ezt a lelket kell szolgálnia, nem a testet, mert csak ez vezet boldogsághoz.

Először bolondnak hitték, mikor apja agyonhajszolt munkásait kivitte pihenni, mikor szétosztogatta az értékes ruháit a szegényeknek, s mikor elkezdte egyedül felépíteni az összedőlt templomot a város mellett.

De aztán egyre többen csatlakoztak hozzá. Pedig nem ígért semmit, nem győzködött senkit, egyszerűen csak sugározta magából a szeretet és a boldogságot.

Persze, akadtak ellenségei is – hogyan másképp, a puffaszkodó egyházi előljárók soraiban. Ő azonban nem adta fel, személyesen járult a pápa színe elé, aki felismerte, hogy Isten küldöttéről van szó, és áldását adta a munkásságára. Így született meg a ferencesek rendje.

Happy end? Tulajdonképpen igen. De nem amolyan hollywoodias, hanem buzdítóan és lelkesítően pozitív befejezés, mely azt sugallja, hogy megéri a szeretet választani még az olykor keserű hétköznapok színterén is.

Na, ezért hajtottam elégedetten nyugovóra a fejem este, mert a film üzenete csengett a fülemben, s nem a nap fáradalmai bénították az agyamat.