Ez a mostani se volt kutya, Pista kemény ellenfélnek bizonyult. (Mégiscsak egy szudoku-válogatottól van szó!) El is vette mindjárt az adogatásomat, de aztán 0:2-ről, illetve 1:3-ról sikerült fordítanom 6:4-re. A második szettet meg én kezdtem jobban, de mikor már 3:0-nál azt hittem, ez gyorsan meglesz, hipp-hopp azon kaptam magam, hogy 3:3 az eredmény. A sorsdöntő – kb. fél órás – adogatást 4:3-ra azonban sikerült megnyernem, s visszajönnöm a mérkőzésbe. Hogy aztán 6:4, 7:5-re meg is nyerjem.

Jaj, de jól esett ezután a borongós nap után ez a szellemi felfrissülés!

Már alig várom a következő meccseket!

Már akkor nagyon boldog voltam, mikor Jóska igent mondott a cikkre, s meg is jelentette. Kicsit “feszesebbé” tette ugyan, de ezt annak a tükrében, amit Titi mesélt a szigorúságáról és igényességéről, így is nagy sikernek könyvelem el. Pláne, hogy írás közben jöttem rá, mennyire kiestem már a gyakorlatból. Hol vannak már azok a régi idők, mikor sajtókra meg ligameccsekre jártam Pozsonyban az Új Szótól… Ez most kihívás volt a javából.

S ahogy ez lenni szokott: evés közben jön meg az étvágy. Miért ne lehetne ebből rendszert csinálni? Mondjuk azért, mert jegyeket a maradék két őszi hazai összecsapásra (a bajnok Wolfsburg és Magath Schalkéja ellen) már szinte lehetetlen szerezni. Vagy ha mégis, akkor alaposan be kéne nyúlni a pénztárcába. Hacsak…

Hacsak nem akkreditálom magam, mint az Új Szó külföldi tudósítója. Titinek nem volt ellene kifogása és Jóska is támogatta a dolgot. Egy-két mailváltás a Werder sajtóosztályával és néhány elküldött és fogadott fax után, ma délután ez a levél mosolygott rám a postaládámból:

…hmmm, most olyan szívesen írnék olyan közhelyeket, hogy “fergeteges hangulat”, “tomboló közönség”, “eufória”, “teltház” meg “libabőr”, de valahogy nem. Valahogy érződött az egész stadionon, hogy ez “csak” egy kötelező házi feladat három pontért. Amolyan nyilvános főpróba (25 000 szempár előtt), amin illik nevetni meg tapsolni, de a díszelőadás majd csak vasárnap lesz.

Meglátjuk.

A csapat honlapján akadtam rá a Kartenbörsére, s szerencsémre pont kínáltak is jegyet a Dortmund ellen. S láss csodát, pozitív válasz érkezett a mailemre. Meg is beszéltük, hogy a Hoffenheim előtt nyélbe ütjük az üzletet.

Nyélbe is ütöttük. Így azzal a biztos tudattal sétálgattam s figyeltem stadionba tartó zöld-fehér szurkolókat, hogy november 8-án én is velük tartok a beléptető kapun át!

A másik ok, amiért maradtam – a csodálatos hangulaton kívül – az a füles volt, miszerint meccs előtt biztos lehet még a stadion környékén jegyeket venni. S valóban, csak úgy hemzsegtek a jegyűzérek. Az első, akihez odamentem, 60 eurót kért érte. Mikor megráztam a fejem, hogy az túl sok, megkérdezte, mennyit adok érte. Mondtam, hogy legfeljebb 20 eurót. A fejét se rázta meg úgy fordult el tőlem.

A következő hasonlóan reagált. A harmadik már legalább odavetette – persze fitymálóan -, hogy “ébredj fel, ennyiért senkitől nem fogsz venni.”

A negyedik magától jött oda hozzám, s már negyvenért is hajlandó lett volna odaadni. Már csak 15 perc volt hátra a meccs kezdetéig.

Az ötödik egy fiatal suhanc volt – természetesen török fizimiskájú, mint a többiek -, s elég kétségbeesett képet vágott, úgyhogy úgy döntöttem, belemegyek egy játszmába vele…

- Mennyiért adod a jegyet?
- Hatvan euró.
- Uh, az túl sok… annyim nincs.
- Mennyid van?
- Húsz euró.
- Oh, az kevés.
- Hát, már csak öt perc van a kezdő sípszóig…
- Negyvenért odaadom.
- Húsz.
- Felejtsd el. Negyvenbe kerül rendesen.
- De ha elkezdődik a meccs, s nem adod el, akkor elveszik az egész jegy.
- Harmincöt.
- Húsz. Ettől többért itt már nem adod el… Mindjárt kezdődik a meccs.
- Nem, akkor inkább szétszaggatom!

Erre az argumentumra már nem tudtam mit válaszolni. S neki lett igaza! Láttam, ahogy pár percel később perkálják le neki a pénzt…

Közben összeverődtünk páran, akik jegyeket szerettek volna venni, s az árusok is ott szobroztak mind – egymás között is cserélgetve a jegyeket. Nyilvánvalóan egy bandába tartoztak.

A legviccesebb az volt, mikor négyen – egy fiatal csaj, egy nyugdíjas korú bácsi, egy negyven körüli férfi meg én – körbe vettünk egy árust, s elkezdtünk alkudozni. A csajnak már hajlandó lett volna odaadni huszonháromért, de mikor a lány látta, hogy mi is csak húszat kínálunk, visszatáncolt, s csatlakozott hozzánk. Szegény török még próbálkozott kétségbeesetten, hogy “akkor kinek adjam ezt az egy jegyet, ha senki nem ad többet érte?” Végül a bácsit választotta, illetve választotta volna, ha nem hívják el a társai – valószínűleg egy bőkezűbb vásárlóhoz. A bácsi elindult lassan hazafelé, a fickó is elballagott, mi meg ott maradtunk a csajjal kíváncsian, hogy vajon meddig tart még ez a móka. A stadionban már tíz perce folyt a játék.

“Én csak gondoltam, kijövök szerencsét próbálni, megnézem, hogy működik ez itt. Annyira nem izgat a dolog.”

“Nekem meg itt egy Dortmund-jegy a zsebemben…”

Háromnegyed négykor, mikor már épp menni készültünk, odajött a srác, hogy akkor odaadja húszért. Én már nyúltam is volna a pénztárcámért, de a német csajszi megelőzött: “Tizenöt!”

“Mi nem kéne még? Ne adjam-e tízért? Vagy talán mindjárt ötért?” – fordított nekünk hátat heves gesztikuláció közepette a szolíd fiatalember.

Mi meg egymásra néztünk, s elkezdtünk hangosan röhögni. Aztán elindultunk a villamos felé. Én még azért belenyúltam a hátsó zsebembe, hogy megbizonyosodjam, valóban ott van az a jegy. Ott volt.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

(Tudom, hogy egy hosszú selejtező sorozat eredménye a csoportelsőség, de a pont az i-re 2009. október 14-én került fel Lengyelországban, úgyhogy kerüljön fel ez a poszt a tegnapi dátummal.)

Merthogy, ha valami gyorsan fejlődik, akkor az az F1. Új szabályok, KERS, dupla diffúzor, újra slick gumik etc etc. Nem beszélve arról, hogy ezek a Ferrarik nem azok a Ferrarik, amikkel Schumi sorra halmozta a vb-címeit (egész pontosan ötöt zsinórban). S ez a csapat sem az a csapat, amely az utóbbi 10 évben 8x (nyolcszor!) nyerte meg a konstruktőri világbajnoki címet. A taktikai fölénynek, precíz és gyors boxkiállásoknak, amik Jean Todt és Ross Brawn vezetése alatt jellemezte a csapatot, nyoma sincs az utóbbi két évben.

Ha ehhez még hozzáadom Schumacher februári motorbalesetét meg azt, hogy az elkövetkező egy hónapban tesztelési tilalom van, vagyis a negyven éves veterán, aki a tavalyi rövid tesztelése óta nem ült forma 1-es kocsiban,  nem ismerkedhet aktívan az autójával, akkor nekem az jön ki, hogy a kerpeni bajnok megköszöni a bizalmat, de a felvázolt okok miatt visszautasítja a csábító felkérést.

Michael Schumachernek más jött ki. Ő szereti a Ferrarit, az autóversenyzést és a kihívásokat. Ezért mondhatja magát hétszeres világbajnoknak. S ezért örülhetünk a visszatérésének: láttunk az utóbbi két évben taktikai csatát, parádés előzések is akadtak, izgalomban az utolsó nagydíj utolsó körében sem volt hiány, ígéretes tehetségek tűntek fel, kiscsapatok tértek be a nyagok közé. Volt itt minden, ami szemszájnak ingere.

Csak egy valami hiányzott: a vezéregyéniség. A nagybetűs VERSENYZŐ. A mérce, akihez hasonlítják magukat a többiek. A bajnok, akit le kell győzni. Akinek a megelőzése  nagyobb sikerélményt nyújt, mint bárki másé a mezőnyben. Akit állva tapsolnak meg a nézők, ha megjelenik a pályán. Akit legalább annyian utálnak, mint szeretnek, de a nyilatkozatait mind visszafojtott lélegzettel hallgatják.  Akitől megtiszteltetés lekörözve lenni, s akitől nem szégyen kikapni.

Schumacher volt az utolsó vezéregyénisége a Forma 1-nek. Azóta még egyik tehetségnek sem sikerült kiharcolnia kiérdemelnie ezt a státuszt: Alonsónak még nem, Raikkonennek már nem is fog soha. sikerülni Hamilton és Vettel meg még fiatalok, ráadásul előbbiből az egyediség és a spontaneitás hiányzik, utóbbi meg a fortunával áll hadilábon. (És most tegye fel a kezét, aki észrevette, hogy Buttont meg Massát meg se említettem…)

A vörös tetejű, csillagokkal díszített bukósisak újra körözni kezd a pályákon, a Forma 1 meg a sok díszes jelzője mellett elmondhatja magáról, hogy újra van karizmája.

Michael Schumacher is back!

Marian Cozma halála nemzetközi vihart kavart. Már hogyisne, mikor egy román állampolgárt ölnek meg romák Magyarországon úgy, hogy közben két szerb is súlyosan megsebesül. Kell ennél jobb alkalom, hogy az elfojtott feszültségek a felszínre törjenek?

Folytatás a körkép főoldalán.

Kábé két percig azt hittem, újra csoda történt. Már a tavaly sem akartam hinni a szememnek, mikor Hamilton elfékezte magát a rajt után, majd kicsivel később lelassult az autója, Räikkönen meg világbajnok lett. De mikor Vettel három körrel a vége előtt elment Hamilton mellett, na, az még ezt is űberelte.

Nem vagyok az a nyugodt sportdrukker, aki arcrezzenés nélkül veszi tudomásul, hogy világbajnok lesz a kedvence, ezt sokan tanúsíthatják, de amit ekkor lerendeztem a tévé előtt, az még saját magamhoz képest is “élénk” – igen, nevezzük így az ugrálás, vonítás (a kiabálás eufemizmus lenne) és tapsolás egyvelegét – volt. Nem csak intenzív, sajnos gyors, s főleg korai volt az öröm. Mennyi lehetett? 100, 150 méter a célig, mikor Vettel és Hamilton elmentek Glock mellett? Massa már a célban integetett megnyerve a versenyt, mikor Hamilton átgurult a célvonalon – megnyerve a világbajnokságot.

A verseny előtt azt kívántam, bármi lesz is a vége, legyen az utolsó pillanatig nyílt a küzdelem. Az volt. De miért nem kívántam azt, hogy Massa legyen a világbajnok? Megérdemelte volna!

P. S.: “Húsz autó körözik körbe körbe. Ettől még a hó olvadása is izgalmasabb.” – akad még valaki, aki ezt a mondatot a magáénak meri mondani?

P. S2.: Vettel itt a legnagyobb király, a legnagyobb király, a legnagyobb király!!!

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Eredetileg én is jól meg akartam mondani a frankót…

folytatás a korkep.sk főoldalán