Szinte már el is felejtettem, milyen érzés. Az elején nagyon tudatosan odafigyeltem, hogy valóban a háttérben maradjak, és a szinte már ösztönszerű csoportvezetői allűröket fogjam vissza. Aztán már nem kellett: nagyon szép kis meghitt beszélgetés alakult ki.

Nagyon élveztem. Nem csak a formai rész miatt, hogy figyelhettem a csoportdinamika lüktetését, hanem az elhangzott tartalomnak köszönhetően is. Érett, hitüket megélő és felvállaló, lelkes fiatalokat láttam magam körül, akik ráadásul még a kisközösségekben is hisznek.

“Először nem értettem, hogy képes a húgom úgy eljönni ide, hogy reggel hétre suliba megy, egész nap ott van, aztán meg még ifimisére rohan, ahelyett, hogy pihenne. Aztán eljöttem én is, s már értem. Nekem ez olyan, mint egy dopping.”

Ez a mondat rám is doppingként hatott. És nem csak ez, de ez volt az este besztoffja. Visszaállította bennem azt az egyensúlyt, amit a lelkigyakorlat elhalasztásából fakadó enyhe csalódás megingatott.

Lehet ezekre a fiatalokra építeni, csak bízni kell bennük!

Mondja ezt a 27 éves nagyöreg oujéééééé

A teljes bejegyzés a TANDEM blogján olvasható.

08.26
“Francba, az már az én buszom ott a buszmegállóban? Shit. Oh, nem, az a 63-as.”

08.28
“Na király, elértem, még biztos nem ment el, akkor láttam volna.”

08.29
“Ah, nem megyek el én ezzel a 204-essel, ez nem megy egész a pályaudvarig, s nincs kedvem a hidegben gyalogolni..”

08.32
“Hogy a fene enné meg! Pont ma és pont most kell késnie ennek a busznak, ráadásul ennyit?! Én tökfej, miért nem szálltam fel arra a 204-esre, simán legyalogolhattam volna azt a 200 métert…”

08.36
“Nem igaz, hogy még a következő is késik. Így már esélytelen, hogy elérjem. S pont mikor Jozeffel megegyeztünk, hogy együtt megyünk, s megmutatja, hol van a Wiener Bibliothek.”

08.37
“Waaaaaaaaa, vajon mit szólnának itt a többiek, ha elkiáltanám magam, hogy ajvonafakdömilleneum. Na király, ez a mai nap is jól kezdődik…

08.38
“Bezzeg most már jössz mi, te nyomorék, mikor már sehogy se érhetem el a vonatot.”

08.39
“Halló. Szia Jozef! Az van, hogy nem jött a buszom, így nem fogom elérni a vonatot. felszálltam ugyan a buszra, de a főpályaudvarról egyenesen átmegyek a ligetfalui állomásra s onnan megy 9 után valami, elmondod, hogy találom meg azt a könyvtárat…?”

08.44
“Hú, ez behozta a lemaradását. Tudok két per alatt jegyet venni? Mindjárt kiderül…”

08.45
“Hálistennek, senki nincs a pénztárnál… Egy retúrjegyet kérek Bécsbe. Kössssz.”

08.46
“Hú, kenyér, még itt van. Elértem!!! Hé, de miért nem nyílik az ajtó. Nemááááá. Hát ilyen nincs. Hogy k..pja be. Ez mennyin múlhatott. Beszarás. Fak-fak-fak. Pedig már azt hittem, meglesz. Hach, utálom, ha valami nem jön össze úgy, ahogy elterveztem.”

09.17
“Szia Péter. Mikor érsz Bécsbe? Mi megálltunk az alagutban, valami probléma van, jelenleg 20 perces késésben vagyunk. Jozef”

09.18
“Szia Jozef! A vonatban ülök Ligetfaluban. 09.32-kor indulunk és kb. fél tízre érek Bécsbe. Ha kb. akkor érsz oda te is, találkozhatunk a Südbahnhofon.”

09.35
“Péter, visszahoztak minket Pozsonyba, csak a következő vonattal tudok menni. Kb. fél tizenkettőre leszek Bécsben, ne várj rám, találkozzunk a könyvtárban…”

Hát nem csodálatosak Isten útjai?
Vajon hány ilyen “elkésett” vonat miatt bosszankodtam már feleslegesen…

De szeretnék, én is héj, egy kis Don Bosco lenni…

Oly egyszerűen, oly szerényen, oly tisztán beszéltek a kapcsolatukról és az életükről, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az első kézfogást sok-sok beszélgetés, az első csókot sok-sok kézfogás, az első pásztorórát meg sok-sok csók – és persze a házasság! – előzi meg. Vagy hogy az első gyermeket még másik öt, a vissza-visszatérő mosolyszüneteket meg számtalan békülő ölelés követi. S ezt 20 éven keresztül! Együtt. Egymással és Istennel!

Mennyivel meggyőzőbb és hitelesebb egy boldog, 20 év után is szerelmes házaspár tanúságtétele, mint 100 pap tucatnyi prédikációja a paráznaságról meg a házasság misztériumáról!

Mert nekik nem csak a szavaik voltak egyszerűek, szerények és tiszták – és elsősorban hitelesek! -, hanem az életük is. Oly nagy élmény volt látni, hogy igen, van alternatívája korunk érzelemmentes testkultuszának, melyben a szüzességet minél korábban elveszíteni presztízskérdés, szeretőt tartani divat, a házasság előtt együtt élni társadalmi követelmény, a válás banális formalitás, a gyerekvállalás meg korszerűtlen teher. Ez az alternatíva a hűség, a kitartás, a türelem, az alázat meg a szeretet. És az ő esetükben az Istenbe vetett hit is!

Az milyen lett volna, egy ilyen családban felnőni! S az milyen lenne, egy ilyen családot alapítani… Egyszer. Majd. Valamikor. Valakivel.

Sok minden változott bennem ez alatt az egy év alatt, de egy dolog ugyanaz maradt: még mindig csillapítatlanul szomjazom mások szeretetére. És már egy korttyal is le tudnak venni a lábamról.

Nem az a baj, ha mások szeretnek, hanem az, ha függök mások szeretetétől. Azt hiszem, ebből a függőségből a legnehezebb kimászni. Remélem, nem lehetetlen.

“Nem azért kaptad a talentumaidat, hogy szeretetet koldulj velük! Isten szeret, ez a legfontosabb, érd be ennyivel. Minden más csak bónusz!” Ez a mondat, amit egy jezsuita mondott nekem, például sokat segít.

2. szál: A Balatonnál eldöntjük Lacival, hogy elmegyünk közösen a következő KIK-es férfisátorra.

A két szál találkozása: Megjön a KIK-es hírlevél, hogy a következő férfisátor témája a Férfi útja című könyv lesz.

Hát nem gyönyörű ez a “véletlen” egybeesés?

Ennél már csak maga a férfisátor volt csodálatosabb: végre saját szememmel láthattam az oly sokat emlegetett Puss-farmot, életemben először lovagoltam s még íjászkodtam is.

És még mindig tudom fokozni. Mert megélni, hogy nyolc meglett házasember és családapa együtt imádkozik és elmélkedik a hitéről, az Istennel való kapcsolatáról, az nagyon felemelő élmény volt. És egy percig nem éreztem magam idegennek közöttük, nyitottan, alázattal és szeretettel fogadtak. Én meg élveztem, hogy Benjámin lehetek. Szívesen leszek még máskor is!

Csak ezzel a kérdéssel, hogy “akkor visszajössz a Hálóba?” nem igazán tudok mit kezdeni. Mit jelent visszamenni a Hálóba? Mit jelent “hálósnak” lenni? S mit jelent “hálózni”?

Én elsősorban keresztény ember akarok lenni, Jézus tanítása szerint élni, s az életemmel tanúságot tenni a krisztusi értékekről. S hogy ezt mint hálós, KIK-es, POFIKK-os, fokolárés, antióchiás, mittoménmilyenes teszem-e, az teljesen mindegy. A lényeg, hogy sikerüljön.

P. S.: Egyre inkább a szívemhez nő ez a kicsikocsi. Most már a Balaton is megvolt nekünk együtt. Jövő szerdán jöhet Eperjes!

P.S2.: Nem is én lettem volna, ha nem felejtem ott a kulcscsomómat… Még jó, hogy Katinka már megérkezett Horvátországból. Meg hogy vannak pótkulcsok!

Teljesen egyedül van, kosár sincs nála, csak egy aprócska cetlit szorongat a markában. Csak nem elcsenni akar valamit?

“Segíthetek valamiben?” – fordulok vissza hozzá. “Iggeeen” – vágja rá gondolkodás nélkül, és a sötétbarna szemek elkezdenek csillogni.
“Innen fentről szeretnél valamit?” – kérdezem tőle inkább ösztönösen mint tudatosan. Iggeeen” – most már bátrabban és határozottabban cseng a hangja, és tekintetével már a legfelső polcot pásztázza végig.
“Megfogod ezt nekem?” – nyomom a kezébe a leendő vacsorámat. “Iggeeen” – s már bólint is hozzá, miközben félénken, de elszántan nyújtja a kezét.
“Ezt szeretnéd?” – nyúlok a legfelső kekszhez. “Iggeeen” – ismétli újra, s veszi birtokba a várva várt édességet. “Köszömszépen” – darálja el halkan, de hálásan, s apró, de szapora léptekkel elindul a zsákmányával a pénztár felé.

Én meg elszégyellem magam, hogy egyáltalán átfutott az agyamon, hogy ez az ártatlan kisfiú egy tolvaj lenne. Hisz ő csak segítséget akart kérni. A némán nekem szegezett, epekedő tekintete önmagáért beszélt.

Azt hiszem, egy ilyen kisfiút mutatott Jézus a tanítványainak, mikor azt mondta nekik, hogy legyetek olyanok, mint ez a gyermekek, s akkor bekerültök a mennyek országába.

Én is ilyen gyermek szeretnék maradni, és sohasenemis akarok felnőni…

* * *

Egyébként meg ez volt az utolsó napom Brémában 2009-ben. Hát nem szép búcsú?

Nem voltunk sokan, becslésem szerint 30 körül, ebből kilencen Brémából., de pont elegen ahhoz, hogy meghitt családias légkör alakuljon ki. Valami olyan,  amit eddig inkább a Felvidéktől keletre, mint nyugatra tapasztaltam. Mintha a hideg német merevség szabadnapot vett volna ki erre a szombatra, hogy az (együtt)érző lágy vonások is megmutathassák magukat.

Már a reggeli utáni ismerkedős játékok elkezdték olvasztani a jeget, de az igazi meghitt melegséget a közös éneklés hozta meg a Navigatoren göttingeni központjába. Aki énekel, kétszer imádkozik, ez futott át az agyamon, mikor körbetekintettem a teremben, s láttam a dallamok varázsában sugárzó arcokat: a vagánykodó ficsúrét, a meglepően szép göttingeni lányét, a különcködő pankét vagy a pumuklifrizurás suhancét. Mindegyiket áthatotta a dallamok békés örömhíre, a szeretet.

Ilyen felvezetés után nem lehet rossz előadást tartani. Még akkor sem, ha valaki egy olyan nehéz kérdésről próbál beszélni, mint az “Identitásunk Krisztusban”. Ráadásul idegen nyelven. Nem tudom mi volt bájosabb: a húsz éve Németországban élő hölgy amerikai akcentusa, vagy az igyekezete, hogy tömören mondjon sokat. Nem a magvas gondolataival lopta be magát a szívembe, a többiekébe se, hanem azzal a pozitív kisugárzással, amivel ötvenvalahány évesen is tudott új lendületet adni az egyetemisták együttlétének.

Hogy egy negyvenöt perces elcsendesülés és egy másfél órás városnézés is helyet kap a programban, az új volt számomra. De mindkettőnek nagyon örültem. Még akkor is, ha a kápolnában hideg volt, az “idegenvezetőnk” (a pumuklifrizurás suhanc) meg csak egy fokkal tudott többet a városról, mint bárki más közülünk. Azt is csak azért, mert neki volt egy papír a kezében, nekünk meg nem.

A találkozók szíve a kiscsoportos beszélgetés, így tartjuk a Hálóban. Hogy ez mennyire igaz, erről itt is meggyőződtem. Csak öten voltunk, hármójukat aznap láttam először, mégis sikerült adnom egy szeletet magamból: szokásaimból, vágyaimból, szorongásaimból, s kapnom egy darabot a többiekből: érzéseikből, félelmeikből, álmaikból.

A bőséges vacsora már csak hab volt a tortán. A közös hazaút szintén. Fáradtak voltunk, de olyan kellemesen, jólesően bágyadtak. Én annyira, hogy még a közös fotóról is megfeledkeztem. Pedig végig nálam volt a gépem. Azt hiszem, ez az egyetlen hiányérzet, mai maradt bennem az N-Day után.