Csak ezzel a kérdéssel, hogy “akkor visszajössz a Hálóba?” nem igazán tudok mit kezdeni. Mit jelent visszamenni a Hálóba? Mit jelent “hálósnak” lenni? S mit jelent “hálózni”?

Én elsősorban keresztény ember akarok lenni, Jézus tanítása szerint élni, s az életemmel tanúságot tenni a krisztusi értékekről. S hogy ezt mint hálós, KIK-es, POFIKK-os, fokolárés, antióchiás, mittoménmilyenes teszem-e, az teljesen mindegy. A lényeg, hogy sikerüljön.

P. S.: Egyre inkább a szívemhez nő ez a kicsikocsi. Most már a Balaton is megvolt nekünk együtt. Jövő szerdán jöhet Eperjes!

P.S2.: Nem is én lettem volna, ha nem felejtem ott a kulcscsomómat… Még jó, hogy Katinka már megérkezett Horvátországból. Meg hogy vannak pótkulcsok!

Teljesen egyedül van, kosár sincs nála, csak egy aprócska cetlit szorongat a markában. Csak nem elcsenni akar valamit?

“Segíthetek valamiben?” – fordulok vissza hozzá. “Iggeeen” – vágja rá gondolkodás nélkül, és a sötétbarna szemek elkezdenek csillogni.
“Innen fentről szeretnél valamit?” – kérdezem tőle inkább ösztönösen mint tudatosan. Iggeeen” – most már bátrabban és határozottabban cseng a hangja, és tekintetével már a legfelső polcot pásztázza végig.
“Megfogod ezt nekem?” – nyomom a kezébe a leendő vacsorámat. “Iggeeen” – s már bólint is hozzá, miközben félénken, de elszántan nyújtja a kezét.
“Ezt szeretnéd?” – nyúlok a legfelső kekszhez. “Iggeeen” – ismétli újra, s veszi birtokba a várva várt édességet. “Köszömszépen” – darálja el halkan, de hálásan, s apró, de szapora léptekkel elindul a zsákmányával a pénztár felé.

Én meg elszégyellem magam, hogy egyáltalán átfutott az agyamon, hogy ez az ártatlan kisfiú egy tolvaj lenne. Hisz ő csak segítséget akart kérni. A némán nekem szegezett, epekedő tekintete önmagáért beszélt.

Azt hiszem, egy ilyen kisfiút mutatott Jézus a tanítványainak, mikor azt mondta nekik, hogy legyetek olyanok, mint ez a gyermekek, s akkor bekerültök a mennyek országába.

Én is ilyen gyermek szeretnék maradni, és sohasenemis akarok felnőni…

* * *

Egyébként meg ez volt az utolsó napom Brémában 2009-ben. Hát nem szép búcsú?

Nem voltunk sokan, becslésem szerint 30 körül, ebből kilencen Brémából., de pont elegen ahhoz, hogy meghitt családias légkör alakuljon ki. Valami olyan,  amit eddig inkább a Felvidéktől keletre, mint nyugatra tapasztaltam. Mintha a hideg német merevség szabadnapot vett volna ki erre a szombatra, hogy az (együtt)érző lágy vonások is megmutathassák magukat.

Már a reggeli utáni ismerkedős játékok elkezdték olvasztani a jeget, de az igazi meghitt melegséget a közös éneklés hozta meg a Navigatoren göttingeni központjába. Aki énekel, kétszer imádkozik, ez futott át az agyamon, mikor körbetekintettem a teremben, s láttam a dallamok varázsában sugárzó arcokat: a vagánykodó ficsúrét, a meglepően szép göttingeni lányét, a különcködő pankét vagy a pumuklifrizurás suhancét. Mindegyiket áthatotta a dallamok békés örömhíre, a szeretet.

Ilyen felvezetés után nem lehet rossz előadást tartani. Még akkor sem, ha valaki egy olyan nehéz kérdésről próbál beszélni, mint az “Identitásunk Krisztusban”. Ráadásul idegen nyelven. Nem tudom mi volt bájosabb: a húsz éve Németországban élő hölgy amerikai akcentusa, vagy az igyekezete, hogy tömören mondjon sokat. Nem a magvas gondolataival lopta be magát a szívembe, a többiekébe se, hanem azzal a pozitív kisugárzással, amivel ötvenvalahány évesen is tudott új lendületet adni az egyetemisták együttlétének.

Hogy egy negyvenöt perces elcsendesülés és egy másfél órás városnézés is helyet kap a programban, az új volt számomra. De mindkettőnek nagyon örültem. Még akkor is, ha a kápolnában hideg volt, az “idegenvezetőnk” (a pumuklifrizurás suhanc) meg csak egy fokkal tudott többet a városról, mint bárki más közülünk. Azt is csak azért, mert neki volt egy papír a kezében, nekünk meg nem.

A találkozók szíve a kiscsoportos beszélgetés, így tartjuk a Hálóban. Hogy ez mennyire igaz, erről itt is meggyőződtem. Csak öten voltunk, hármójukat aznap láttam először, mégis sikerült adnom egy szeletet magamból: szokásaimból, vágyaimból, szorongásaimból, s kapnom egy darabot a többiekből: érzéseikből, félelmeikből, álmaikból.

A bőséges vacsora már csak hab volt a tortán. A közös hazaút szintén. Fáradtak voltunk, de olyan kellemesen, jólesően bágyadtak. Én annyira, hogy még a közös fotóról is megfeledkeztem. Pedig végig nálam volt a gépem. Azt hiszem, ez az egyetlen hiányérzet, mai maradt bennem az N-Day után.

Ma volt egy pillanat a beszélgetés során, mikor azt éreztem, hogy nem egymással beszélgetünk, hanem monológokat folytatunk. Mindenki mondja a magáét… Vagyis négy német meg én. A francia srác nem sokat értett németül, az amerikai még annyit se. Ők jobbára csak hallgattak minket, néha-néha szóltak csak hozzá a témához, mikor direkt kérdést kaptak.

De valahogy mintha a többiek se értették volna, amit mondok. És nem a magyar akcentusom miatt… Nem értem, mi nem világos azon, ha a kérdésre, hogy “Honnan veszem a jogot arra, hogy megmentsek valakit, aki öngyilkos akar lenni?” visszakérdezek, hogy “Honnan veszi valaki magának a jogot, hogy megölje magát?” Néztek rám, mint borjú az új kapura. Vagy tényleg csak én gondolom úgy, hogy az életünk nem a saját tulajdonunk?

Aztán meg ez a sors kontra szabad akarat kérdés! Mindenekelőtt tisztázzuk: nem én hoztam elő a témát. De ha már ott volt, akkor elmondtam a véleményem. Egész konkrétan Júdásról. Aki, ugye, egy negatív figura a Bibliában. Legalábbis annak tekinti a keresztény katolikus mainstream. De, kérdem én, ha Jézus előre tudta, hogy Júdás felnyomja őt azoknál a fránya zsidó elöljáróknál – már az Utolsó Vacsoránál megmondta neki – akkor miért nem logikus az az állítás, hogy NEM volt MÁS választása? Ergo: elvégezte a rá kiszabott feladatot (sors). Pechjére nem kősziklát jelentett a neve, így neki csak a negatív hős szerepe jutott, nevét száműzték a keresztlevelekből, míg Péterből minden nyelvben van legalább egy tucat híres színész/író/tudós/akármi. (Lásd jelen sorok írója bruhhhaha)

De, kérdem én ismételten, lehetett volna-e Júdás árulása nélkül megváltás? Nem “áldozat” volt-e szegény szerencsétlen, akinek el kellett játszania a csúnya tégla szerepét, hogy a jó diadalmaskodhasson? Vajon nem ő is ott ül-e Jézus jobbján a mennyben? (Vagy ha nem, legfeljebb azért nem, mert aztán öngyilkos lett…) S vajon a rossz (értsd: az általunk rossznak titulált dolog) nem ugyanúgy az isteni elgondolás része-e, ami ellen nem küzdeni kell, hanem…, hanem…, hanem… ööö elfogadni?

Már az első héten a segítségemre sietett a sors egy plakát formájában, amit az egyetemen fedeztem fel. A Navigatoren szervezet brémai ága hirdette az érdeklődőknek a hetente zajló bibliai köröket (Bibelkreis).

Pár mailváltás után megtudtam, hogy 18-28 év közötti diákok, heti rendszerességgel találkoznak, és hogy október 21-én az egyik Navigatoren-tag lakásán kezdenek. Meg hogy szeretettel várnak. Én meg szeretettel mentem.

Jöjjenek az első benyomások a csoportól, az estéről:
- kínos, ha újként csöppensz be valahova, s nem mutatnak be/nem kérnek meg, hogy mutatkozz be
- a feszengő érzés leküzdésére jó módszer a beszédbe elegyedés a szomszédoddal
- nem biztos, hogy te vagy az egyetlen új, még ha te így is érzed
- sokkal könnyebb feloldódni egy hatfős kiscsoportban, mint egy nagyobb, tíz-tizenkét fős társaságban (hát igen, ha belegondolok mennyit kellett küzdenem – szinte szó szerint -, hogy az egyetemistákat nem a POFIKK-ba kell integrálni, hanem külön közösséget indítani nekik, itt meg a 12 ember is két kiscsoportban beszélgetett… e téren még van hova fejlődjünk, hogy levetkőzzük a kisebbségi komlpexusainkat)
- nem olyan nehéz idegen nyelven beszélni a vallásról, hitről, mint gondoltam
- kétszer annyi fiú, mint lány? Ez meglepett.
- a Szentlélek a legjobb kiscsoportvezető
- a Bibliának hatalmas összetartó ereje (is) van

Tetszett. Elmegyek jövő héten is.

A család, barátok, ismerősök vagy akár csak az ismeretlen járókelők mosolya által tapasztalom ezt rendszeresen, de néha mégis jólesik így közvetlenül, az igeliturgián keresztül is megtapasztalni ezt. Mondhatnám, hogy minden egyes szentmise egy ilyen találkozás Jézussal, csak sajnos ez nem igaz. Nagyon sokszor teljesen máshol jár az eszem: megírandó maileken, meg nem kapott sms-eken, eltitkolt vágyakon, ki nem mondott érzéseken, keserű csalódásokon, édes csókokon, elfeledett bókokon, bugyuta félreértéseken, forró öleléseken, lágy érintéseken.

Most sikerült megint ott lennem a szentmisén testben és lélekben. S ez nagyon jó érzés volt, megnyugtató és megerősítő, mintha egy hang azt suttogta volna: kövesd az én ritmusomat, majd én diktálom a tempót, irányítom a lépéseidet, tartom a karodat, ne félj, nem engdelek el, táncolj csak bátran, nem vagy egyedül a parketten…

Ez a történet Anthony De Mello Abszurd egypercesek című könyvéből való. Karácsony előtt akadt a kezembe, mikor a Phanta Rheiben válogattam magamnak “ajándékokat” az ünnepekre. Már nem is emlékszem, hogy akadt meg rajta a tekintetem, hisz elsősorban regényekre fókuszáltam, de mikor levettem a polcról, és ennél, pont ennél a “példabeszédnél” nyitottam ki, már nem tudtam otthagyni.

A hátoldalon ugyan van egy figyelmeztetés, hogy “csak apránként olvasd a történeteket: egyszerre csak egyet-kettőt. A túladagolás csökkenti a hatékonyságot.” De én nem álltam meg, már hazafelé a buszon átlapoztam az egészet, s a legjobb darabokat megjelöltem szépen magamnak. Természetesen a fenti történet is a kiválasztottak között virít, jó kövéren vigyorog a felkiáltójel mellette.

Mert milyen igaza van… Kialakítottunk egy istenképet magunknak (a Katolikus Egyház hathatós közbenjárásával), melynek meg kell felelnünk: templomba járni, gyónni, betartani a törvényeket stb, mert ha nem, akkor a pokol bugyraiban fogunk elkárhozni.

Egyik kezünkkel a szeretet Istenét simogatjuk, a másikkal meg a pokolra mutogatunk. Nem ellentmondás ez? A prédikációk 90 százalékában mást se hallok, csak hogy mit nem szabad csinálni, mert akkor lesz nemulass. Tízparancsolat, öt parancsolat, hét főbűn, bocsánatos bűnök, halálos bűnök. Mindig csak a tilalom meg a megfélemlítés. Ez lenne a szentbeszéd? A papok mintha félnének pozitív példát adni. Mintha jobban hinnének a félelem, mint a szeretet erejében. De mit ér az olyan hit, amit csak a rettegés tart életben? Nem azzal követem el a legnagyobb bűnt, ha nem hiszem el Istennek, hogy akkor is szeret, ha hibázom?

Én nem vagyok Isten, de nem szeretnék például olyan társat magam mellé, aki csak azért marad mellettem, mert fél, hogy ellenkező esetben egyedül marad. Pontosan ezért nem hiszek egy olyan istenben sem, aki szorgalmasan számon tartja minden baklövésünket, hogy a végén majd szépen számon kérhesse rajtunk.

Én a szeretet Istenében hiszek, aki megbocsátott a bűnös asszonynak, vámosokkal ebédelt, és olyanra bízta az egyházát, aki háromszor megtagadta őt. Mert szerette őket. S szeretete jeleként megbízott bennük. Ezt a bizalmat hiányolom  az Egyházból. Tisztelet a kivételnek. És köszönet!

Oké, legyünk nagyvonalúak, s ne hányjuk a Szlovák Püspöki Konferencia szemére, hogy képtelenek Csáky Pálban egy egyszerű katolikus hívőt látni. De vajon ők is ugyanolyan nagyvonalúak lesznek-e, ha tényleg nem egy politikus áll elő ezzel a kéréssel, hanem mondjuk egy egyszerű bloger, aki a hitét gyerekkora óta rendszeresen gyakorló római katolikus magyar anyanyelvű szlovák állampolgárként kéri, hogy kapjanak a felvidéki magyarok saját püspököt? Őt meg tetszenek-e hallgatni?

A bejegyzés a körkép főoldalán folytatódik

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Pedig nagy célkitűzésekkel vágtam neki az adventnek: lemondás, több ima, önreflexió, tudatosabb életvitel… hogy tényleg fel tudjak készülni lélekben az ünnepre, a szeretet ünnepére. Erre fel vasárnap már a harmadik gyertya is elkezdett égni a koszorún, ünnepi hangulat meg sehol. Márpedig amilyen az advent, olyan lesz a karácsony is. Akkor viszont nem sok jóra számít(hat)ok.

Már azon is elkezdtem gondolkodni, hogy elmegyek gyónni. Nem kötelességből, ahogy az utóbbi tizenöt évben, hanem valahogy úgy, amire azt szokás mondani, hogy belülről jön. Csak pont ez az, amire képtelen vagyok. Ha teljesen őszinte akarnék lenni, azt kéne mondanom a papnak, hogy nem látom értelmét a gyónásnak. Aztán megkérdezné, hogy miért, én elmondanám, ő válaszolna, én visszakérdeznék, ő megint próbálkozna… és így tovább. Végigcsináltam már párszor, a vége mindig az lett, hogy rájöttem, nem tudja a választ a kérdése(i)mre. Vagy megtalálom saját magam őket, vagy elfelejtem a kérdéseket. Jelenleg egyik se megy. Utóbbit nem is akarom, hogy menjen, az előbbi meg nem akar jönni.

“Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” – írja Weöres Sándor. Valahogy most elfogytak a fokok abból a létrából… Vagy lehet, hogy végkép nem is azon a létrán állok, amin kéne?