Épp ki akartam fakadni itt, hogy ha még egyszer megkapom valakitől a meghívót a Papp László Sportarénába november 14-re, akkor, akkor, akkor… (most valami jó frappánsan megfogalmazott, picit durva, de nem trágár fogadalom jönne, hogy mi történik az illetővel az én hathatós közbenjárásomnak köszönhetően, de a rendelkezésemre álló három másodpercben csak pi… ku… fa… kezdetű szavak jutottak eszembe, amiket nem szeretnék papírra vetni, úgyhogy… na, csak sikerült addig csűrnöm, csavarnom a szót, míg eszembe jutott valami) szóval akkor elküldök mindenkit a 101-es szobájába (hogy én milyen entellektüell vagyok, khérem széphen, s még mindig nincs vége a mondatnak), de még mielőtt eme hirtelen jött ötletemet kivitelezhettem volna ráakadtam erre a naggyon jó bejegyzésre a reakción, úgyhogy én meghívó helyett inkább ezt ajánlom a figyelmetekbe!!!
Azt szoktam mondani az ilyen cikkekre, hogy olyan jó, hogy akár én is írhattam volna.
Ezúttal azt mondom: ez sokkal jobb, mint amit én (most) tudok írni!
Azt mondják, hogy minden jó, ha a vége jó. Mint a legtöbb
közhely közmondás, ez is igaz. Erről kedden ismételten meggyőződhettem. Ritka nyűgösen indult a napom: már az ébredés is nehezen ment (ami az utóbbi időben meglepő módon már nem szokott gondot okozni), a munkában csigalassúsággal telt az idő, a kollégák meg egymást előzgetve mentek az agyamra. Este mégis nyugodtan és elégedetten tettem el magam másnapra. Minek volt köszönhető ez a 180 fokos fordulat?
