Rossz hír: vége van az évnek.
Jó hír: jön egy következő.

______________________________
(Hát igen, néha csak a sorrenden múlik.)

Az utóbbi – blogbejegyzésekben ínséges – hónapokban felmerült bennem párszor a gondolat, hogy szögre akasztom a szUPjektív bloggertollamat. Mert az egyetem és a TANDEM mellett alig maradt időm bejegyzéseket írni. Pedig sokszor gondolok rá, mikor történik velem valami szép, meglepő vagy tanulságos dolog, mikor részese lehetek egy felemelő, megható, elgondolkodtató eseménynek, vagy mikor egy boldogító, szívszorongató, kétségbeejtő pillanat megengedi, hogy az enyém lehessen, hogy ezt meg kell írnom. Aztán mikor odajutok, hogy leülök a gép elé, eltűnik (b)előlem jó mélyre mindegyik szó, amely képes lenne legalább a kontúrjait visszahozni ezeknek a megélt pillanatoknak. Nekem meg már egy kis bújócskázás után elfogy a türelmem keresni őket, amelyekre meg rátalálok, azokat csalódottan lököm vissza a búvóhelyükre, mert nem tetszenek.

Aztán mégsem húztam le a rolót. Mert úgy érzem, hiányozna ez a bújócska. S mert még mindig sok mindent tanulok belőle – magamról és a világról. De főleg az előbbiről. És főleg: mert még folytatni szeretném.

Ezeken a fázisokon ment végig a blogger-identitásom az elmúlt két év alatt. Bezony, április 5-én lesz pont két éve, hogy elindult a szUPjektív. Egy nosztalgiázós visszatekintő az évfordulóra várható. Vagy nem.

Jürgen hörpint a forró teájából, elmosolyogja magát, majd legyint egyet: “Kit érdekel az a 10 perc vacogás a biciklin, mikor egy év után újra találkoztam a régi cimborákkal!”

Van azonban egy dolog, ami mostanában bontogatja a bicskát a zsebemben: a csevegőlista. Mert mi a búbánatnak jelennek meg nekem olyan felhasználók, akiknek mondjuk csak egyetlenegy árva mailt küldtem, és azt is csak tömegmailben? Miért nincs ebben rendszer? Hogy mondjuk a legfrekventáltabb címeket dobja oda, ha már kérdezés nélkül teszi.

Mert nekem ne jelenjen már meg olyan ember ott, aki mailben akar megfeddni, mert erkölcstelennek gondolom, ha egy férj – ráadásul egy keresztény szervezet vezetője – éveken keresztül szeretőt tart! Vagy az a lány, aki szerint Ivan Gašparovič jó elnök! De még a diákjaim se, csak mert szétküldtem nekik mailben valami anyagot!

Szeretem használni az állapotkijelzőt, üzeneteket is írok. De azok nem akárkinek szólnak, hanem a közelebbi ismerőseimnek, barátaimnak. És totál irritál, hogy bárki kérdezés nélkül bemászhat ebbe az én kis privátszférámba.

Kedves google, tessék ezen változtatni!

Télen, tavasszal, nyáron nagy pangás volt: Julicska bezárta a bazárt, Wassernixe és Jclayton hallgatásba burkolóztak, Kriszta is el-elfelejtette felkapcsolni a mindent, Aeemit meg rendszeres stílusgyakorlatokat tartott – youtube linkelésből…

De az őszi eső szellő újra felélesztette a bloggeres barátaimat, s újra van szinte minden nap mit olvasni. Sőt, újabb két pompás példánnyal bővült a sor: Sanyi frissen indult és Dóra már serdülő korú blogjával. Mert őket is nagyon jó olvasni.

Előbbinek tapasztalatokban gazdag időtöltést Germániában (sóhaj), utóbbinak meg egy gyönyörűszép, egészséges kisfiút (akit Péternek fognak hívni, és tudom, hogy ebben semmi ráció nincs, de úgy örülök, hogy az én nevemet fogja kapni!)

Mosolygós blogolást mindenkinek!

P. S.: És, persze, ne feledkezzünk meg a TANDEM blogjáról sem!

Ma viszont, mikor beléptem hozzájuk, már éreztem valami ridegséget a levegőben. Ebben a bő félórában is sokat kacagtunk meg hülyéskedtünk, de mintha már több energiájukba került volna, hogy nevessenek. Mintha a főnök számlájára elcsattant poénokban is egy adaggal több keserűség lett volna, mint amennyi még egészséges. S mintha a csapatszellemet is megfertőzte volna valami nyavalya.

Nem tudom ezt konkrétabban megfogalmazni, csak érzés szintjén jött elő, de remélem, csak valami átmeneti “meghűlés” az egész, és visszatér hozzájuk a régi bizalmi légkör. Drukkolok nekik!

A legszívesebben visszaszóltam volna neki, hogy ő meg mit képzel magáról, hogy a bicikliúton sétálgat. De aztán inkább lenyeltem a fellobbanó haragom. Töredelmesen bevallom, hogy alázatos viselkedésem oka sokkal inkább keresendő a nem messze felbukkanó rendőrökben, mint a az idős házaspár kora iránti tiszteletben. Engem biztosan megbüntettek volna a lámpa hiánya miatt, az öregeket a rossz helyen sétálásért aligha. Egy esetleges figyelemfelkeltő szóváltást elkerülendő inkább feljebb váltottam és továbbtekertem. A lámpával ellentétben a váltóm még működik.

Elgondolkodtatott ez az eset, s arra jutottam, hogy igaza van az öregnek, holnap megnézettetem azt a lámpát vagy veszek egy újat. Nem a szabálytalan gyalogosok miatt, hanem a szabályosan közlekedő biciklisek és autósok végett. Rájuk (és rám) nézve tényleg veszélyes lehet kivilágítatlanul tekerni.

De azt a két idős gyalogost nem veszélyeztettem ma este. Mikor az öreg rám förmedt, nem volt igaza.

Lám, ilyen is van: valakinek lehet egyszerre igaza is, meg nem is.