Ja, igen, s a kishölgy méretei: 90/60/90 3100 g és 52 cm.

Régtől motoszkál már ez az ötlet a fejemben, most végre elő is bújt. Hogy mekkorává terebélyesedik ez a friss hajtás, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy felváltva fogok-e majd írogatni magyarul és németül.

Mostanában megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem erőltetek magamra semmit, hanem az épp aktuális érzéseim szerint cselekszem. (Elsőre meredeken hangzik, tudom, pedig csak hit kérdése az egész: elhiszem-e, hogy az (meg)érzéseim jót akarnak nekem.)

Szóval egyelőre Auf Wiederschreiben!

Ünnepek alatt félfüllel meghallottam, ahogy anyum mondta  egyik barátnőjének, hogy “csak vaníliás ne legyen, azt utálom, fujjj”.

Most vaníliás joghurtot majszolok. Ízlik. Nagyon finom.

Vajon hány ilyen tudatalatti berögződés bujkál még bennem?

A külső is tipikusan hatásvadász: a borítón ott ékeskedik, hogy “nemzetközi bestseller”, s az sem hiányozhat, hogy eddig 61 országban, 21 nyelven jelent meg. És most “végre magyarul is!” A hátoldalon a szerző füligmosoly portréja díszeleg, az első két oldalon meg ügyvédek, pszichoterapeuták, vezérigazgatók, menedzserek áradoznak az életüket megváltoztató könyvről. Csupa intő jel, hogy igényesebb olvasó nagy ívben kerülje Andrew Matthews Hallgass a szívedre című könyvét.

Nos, kérem szépen, én bevallom őszintén, hogy nemcsak, hogy nem kerültem el a könyvet, de bele is lapoztam, sőt el is olvastam. S nem csak, hogy elolvastam, hanem még jegyzeteltem is belőle. Meg kiírtam magamnak egy csomó gondolatot, amit majd ki fogok nagy betűkkel írni a faliújságomra amint visszaérek Brémába.

Például azt, hogy “Az élet nem a kifogásokat, hanem az erőfeszítéseket díjazza.” Vagy azt, hogy “Akkor szeretünk valakit, ha megadjuk neki a szabadságot, hogy az legyen, ami szeretne lenni, ott legyen, ahol szeretne lenni.” Esetleg azt, hogy “Vagy Te döntesz, vagy a körülmények és mások döntenek helyetted.”

És még folytathatnám ezeket a… a… a… gondolatokat? Bölcsességeket? Vagy csak egyszerű közhelyeket? Ahogyan a szerző megfogalmazza a tanácsait – röviden, érthetően, mókás példákkal tarkítva – a világ legtermészetesebb dolgának tűnik az egész. Egyszerűnek, magától értetődőnek és logikusnak. De egy percig sem felszínesnek, üresnek vagy közhelyesnek. A “tíz szívparancsolat” köré felépített fejezetekben beszél többek között önfegyelemről, türelemről, pozitív gondolkodásról, motivációról, nyitottságról, hitről, szeretetről. S nem megfoghatatlan vasárnapi prédikációként, hanem a hétköznapokból vett praktikus példákkal szemléltetve minden egyes “parancsolat” lényegét és pozitív erejét. Nem csak azt mondja, változtass, hanem azt is elárulja, hogyan változtathatsz eddigi berögződéseiden, rögeszméiden, tévhiteiden.

S ami a legszimpatikusabb: a könyvet nem hatja át sem az egoista karrierépítés, sem a gátlástalan konkurenciaharc szelleme. Épp ellenkezőleg: minden egyes szava azt sugallja, hogy a saját sikerünknek nem a mások sikertelensége az ára, hanem a saját hozzáállásunk az élethez és a környezetünkhöz. A boldogságunk kulcsa bennünk van. Nincs más dolgunk,  mint hallgatni a szívünkre… Ilyen egyszerű. Andrew Matthews szerint, és  most már szerintem is.

Az első a Posticum egyik termének a falára volt felfestve. Egy zen mondás. A végére nem emlékszem pontosan, mert már az elején megtaláltam benne a lényeget. Valahogy így hangzott: “Ha két percig csinálsz valamit és unod, csináld négy percig. Ha négy perc után is unod, csináld nyolc percig…”

A másikat Krisztiántól hallottam. Az autóban hazafelé beszélgettünk nőkről, szerelmekről, párkapcsolatokról (is). Ennek apropóján elmesélt egy aranyos történetet, aminek ez volt a csattanója: “Ne az igazit keresd, légy Te az igazi!”

Azt hiszem, nincs több hozzáfűzni valóm.

Vagy mégis: boldog 2010-et mindenkinek!

Kedves Vendéglátók!

Egy kicsit idepottyantam. Álmaim és világjárásom egy újabb pontjára. Egy számomra ismeretlen társaságba. Jó helyre pottyantam.

Sokszor a világ megismerésére irányuló vágyaink és kísérleteink nincsenek összhangban az épületek vonalvezetésére irányuló csodálatunk és az emberekben meglelt értékek összekeverednek. Tudjátok, Peti dilemmája, hogy Bécset megmutatva annak csillogása elfedi Pozsony belvárosának és lakónegyedének szürkeségét vagy inkább szürkébbségét, nem dilemma.

Bécs valóban gyönyörű város, de pompázó épületeivel együtt is számomra semmitmondó és üres. Világot megismerni egy út, melyen emberekkel találkozunk. A csillogás csak körítés és hamar szertefoszló!

Pozsony számomra már nem üres. Itt vagytok benne Ti, és hálámat szeretném kifejezni azért, hogy eltölthettem veletek pár napot. Mától Pozsony az a hely, amelyre van miért gondolnom.

Köszönettel,

Bordáska

Ezt a levelet 2005. január 2-án nyomta a kezembe egy kolozsvári fiú a pozsonyi vasútállomás peronján. Szilveszterezni volt Pozsonyban. Azokkal az erdélyi barátainkkal jött, akiket a nyáron ismertünk meg egy nyári egyetemen. Mikor a fehér borítékot átnyújtotta még csak pár napja ismertem. Azóta eltelt öt év, de a levelét még mindig a fiókomban őrzöm.

Az öt év alatt sokszor találkoztunk: megjártuk együtt Prágát, Bécset, Budapestet és többször meglátogattam őt Erdélyben is. Azóta már számomra sem üres hely Kolozsvár.

És a mostani szilveszteri látogatásunk is adott (egy újabb) okot, hogy jó szívvel gondoljak Nagyváradra. A négy csodálatos nap a Posticumban a rég nem látott barátokkal és a friss ismerősökkel teljesen kiszabadított a falusi(as) kirakatvilág fojtogató öleléséből. A mosolyok bátorítók, a tekintetek kristálytiszták, az ölelések őszinték voltak. Igaziak és igazak. Nem a világnak pózoltunk, hanem egymásnak örültünk. Önmagunkért és a másikért. Meg az éneklés, a tánc, a kacagás, a viccmesélés, a főzés, a kártyázás, a sétálás, a cseverészés, a borozás, a pálinkázás, a nosztalgiázás öröméért.

Van valami tiszta, valami ártatlan, valami érintetlen Erdélyben (és a Partiumban), amit eddig még sehol máshol nem tapasztaltam. Nagyon hálás vagyok, hogy itt és így léphettem be az új év sejtelmes kapuján!

Köszönöm szépen a meghívást, Bordáska!

Nyugi, nem veled van a baj… (Jajj, ez kezd ilyen hülye szakítós dumába átmenni… Ajmszorri.) Na, szóval, nem mintha magyarázattal tartoznék, hisz nem ígértem én soha semmit… (Uh, oké, bocs, ez is elég ciki szöveg, befogtam). Na, szóval, komolyra fordítva a szót: nagyon sok mondanivalóm van. Sok-sok-sok-sok. És nagyon sokszor gondoltam rád az utóbbi napokban, hogy mennyi mindent fogok majd mesélni neked, de egyszerűen nem maradt rá időm. Ne, ne, ne kezd ezt, kérlek! Én is tudom, hogy arra van időm, amire akarom, de értsd meg, hogy most azokkal szeretném tölteni minden időmet, akikkel már rég találkoztam.

Például Elfiékkel, akikhez megérkeztem Brémából csütörtök este s akikkel egy nagyon fincsit vacsoráztam. És, képzeld, akkor hullott le az első hó Brémában, mikor elindultam. És Bécsben is havazott, mikor megérkeztem. Csodálatos volt. Elfiéknél úgy aludtam, mintha már otthon lennék. Aztán másnap: egész délelőtt Franznál és Greténél voltam, ha láttad volna, hogy megörültek a falinaptárnak, amit hoztam nekik, s hogy Grete milyen finomat főzött megint. Mnyammm!

Aztán meg jött Pozsony! Jozeffel, a Malomvölggyel, Wassernixével, Sanyival, Julicskával (nagggyon szééép az új függönyömmmmmm!)… És nagyon sok (forralt) borral… Uh, szombaton három óra alvással és enyhe másnapossággal utaztam Komáromba. Tudod, a TANDEM-esekkel előkarácsonyozni. Hála Istennek nem ügyintézés, hanem az egymásnak örülés volt túlsúlyban, és én először éreztem úgy, hogy lélekben is megérkeztem haza.

Utána meg, hála Sanyi barátomnak, teljesen spontánul a jó öreg Felbár felé vettem az irányt. A bitang elvert snapszerben… akarom mondani, hagytam nyerni, hadd nőjön egy cseppet az önbizalma hehe de ezt nem mondd el neki, úgyse hinné el, hogy szándékosan veszítettem, s csak hajtogatná a magáét, hogy ő a jobb blablabla.

Vasárnap meg meglátogattam Gyögyőt és Évit. Nagyon jó volt újra látni őket. Még arra is rávettek, hogy aludjak náluk. Az igazat megvallva, nem volt nehéz dolgunk. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk egy üveg bor és kolbász társaságában. Még ajándékot is kaptam tőlük: egy könyvecskét idézetekkel a barátságról. Ezt külön nekem ajánlotta Gyögyő: „Ki a barát? Megmondom. Az, akinek a társaságában a leginkább merünk önmagunk lenni.” (Frank Crane) Ott este náluk nagyon bátornak éreztem magam…

Mivel csak kedden utaztam haza Guszonára, még a POFIKK-osokkal is eltölthettem egy estét. Vagyis néhányukkal, akik még Pozsonyban voltak és ráértek. Talán nem kellett volna annyira hevesen megtárgyalni a POFIKK ügyes-bajos dolgait, de sokat jelent nekem ez a közösség, még ha most olyan messze is vagyok tőle, s aggódom érte, na.

Na, tessék, most már tudod az igazságot. Ugye, hogy így már mindjárt más? Most meg azt kérded, hogy mi van azóta, hogy hazajöttem Guszonára? Igen, teljesen igazad van, itt olyan, mintha megállt volna az élet, minden és mindenki be van lassulva. Én is belassultam, s lenne időm veled foglalkozni. Nadekérlekkk, hisz karácsony van! És itt van az anyukám, aki újra (még mindig?) úgy kezel, mintha hét éves lennék meg az állapotos nővérem, aki nem bír nem negatív lenni (figyelted ezt a pozitív szókapcsolatot? Hihihi), szóval most ők élveznek elsőbbséget, bocsi. Még akkor is, ha az egymásra hangolódás nyikorgása helyenként el-elnyomja az újra találkozás ujjongását. És akkor még nem beszéltem a gyerekkori barátokról, nagybácsikról, nagynénikről, keresztapákról, keresztanyákról, unokatestvérekről és az ő kis falusi világukról… Ha tudnád, most mennyi energiámba kerül a szánalmas anyagiassággal, felszínes igénytelenséggel és tüskés álarcokkal teli színfalak mögött észrevenni az igazi értékeket és arra koncentrálni…

Oké, most megfogtál, a tévé előtt tényleg sokat lustálkodom. De most őszintén: három hónapig csak a Saturnban láttam tévét, hát most ennyi nem jár nekem karácsonykor? Az Alien 3-nál meg az Amerikai piténél elismerem, hogy remeg a léc, de a Volt egyszer egy vadnyugatot karácsonyi enyhítő körülmény nélkül is felvállalom! (Oszt haggyá, jó?!) Meg a Jó barátokat is. Ha láttál már legalább egy részt, ahol Rachel – fokozatosan lenyírt hajjal, miniszoknyában és magassarkú cipőben – megy randizni (az a szerencsétlen nem normális Ross meg inkább elhúz Londonba az után a deszka tyúk után, hát normáááááális?), akkor azt tényleg nem hányod a szememre, hogy újból belefogtam a negyedik évadba. Meg azt se, hogy Leon Uris is elsőbbséget élvez. Tudod, hogy azóta tervezem elolvasni az Exodust, amióta pár nap alatt, szó szerint, felfaltam a Szentháromságát. Eljött végre ennek is az ideje! Mondom neked, a zsidó állam létrejöttéről ugyanolyan lebilincselően mesél,  mint az írek hányatott múltjáról!

Tudom, teljesen igazad van, azt terveztük, hogy együtt tekintünk vissza a 2009-es évre, a brémai három hónapra, meg ezt is be akartuk fejezni még idén… Töredelmesen be kell vallanom, hogy ebből ebben az évben már nem lesz semmi. Mert ma Losoncon vendégeskedünk a nővéreméknél, holnap Sanyi fut  be Gömörországba, aztán meg útra kelünk együtt a Partiumba, hogy Nagyváradon vegyünk búcsút az óévtől és köszöntsük az új esztendőt. Abigéllel, Bordáskával, Dórával, Katával, Beácskával és a többiekkel. Már nagyon várom, hogy újra láthassam a régi kedves arcokat!

Na, kedves blogom, így áll a helyzet. Ugye már nem is duzzogsz? Tudtam ééééén!!! Búcsúzom, hát, tőled, de 2010-ben újra találkozunk, ebben biztos lehetsz!

Bis dann!

]]> http://szupjektiv.sk/2009/12/27/kedves-blogom/feed/ 5 http://szupjektiv.sk/2009/12/17/iggeeen/ http://szupjektiv.sk/2009/12/17/iggeeen/#comments Thu, 17 Dec 2009 02:31:44 +0000 jürgen http://szupjektiv.sk/?p=1193 Csak áll egy helyben és néz. Engem. Egy szelíd mosoly kíséretében kacsintok egyet, mindkét szememmel, de semmi reakció. Csak az aranyos szempár néz velem farkasszemet továbbra is. Oké, miért is jöttem, ja igen, sörök, ott a sarokban. Elindulok feléjük, de közben önkéntelenül is visszapillantok, még mindig engem néz. Olyan ártatlan epekedő kerek szemekkel, hogy meg kell állnom. Csak nem jövök zavarba egy hat-hét éves kisfiú tekintetétől?

Teljesen egyedül van, kosár sincs nála, csak egy aprócska cetlit szorongat a markában. Csak nem elcsenni akar valamit?

“Segíthetek valamiben?” – fordulok vissza hozzá. “Iggeeen” – vágja rá gondolkodás nélkül, és a sötétbarna szemek elkezdenek csillogni.
“Innen fentről szeretnél valamit?” – kérdezem tőle inkább ösztönösen mint tudatosan. Iggeeen” – most már bátrabban és határozottabban cseng a hangja, és tekintetével már a legfelső polcot pásztázza végig.
“Megfogod ezt nekem?” – nyomom a kezébe a leendő vacsorámat. “Iggeeen” – s már bólint is hozzá, miközben félénken, de elszántan nyújtja a kezét.
“Ezt szeretnéd?” – nyúlok a legfelső kekszhez. “Iggeeen” – ismétli újra, s veszi birtokba a várva várt édességet. “Köszömszépen” – darálja el halkan, de hálásan, s apró, de szapora léptekkel elindul a zsákmányával a pénztár felé.

Én meg elszégyellem magam, hogy egyáltalán átfutott az agyamon, hogy ez az ártatlan kisfiú egy tolvaj lenne. Hisz ő csak segítséget akart kérni. A némán nekem szegezett, epekedő tekintete önmagáért beszélt.

Azt hiszem, egy ilyen kisfiút mutatott Jézus a tanítványainak, mikor azt mondta nekik, hogy legyetek olyanok, mint ez a gyermekek, s akkor bekerültök a mennyek országába.

Én is ilyen gyermek szeretnék maradni, és sohasenemis akarok felnőni…

* * *

Egyébként meg ez volt az utolsó napom Brémában 2009-ben. Hát nem szép búcsú?

A legszívesebben visszaszóltam volna neki, hogy ő meg mit képzel magáról, hogy a bicikliúton sétálgat. De aztán inkább lenyeltem a fellobbanó haragom. Töredelmesen bevallom, hogy alázatos viselkedésem oka sokkal inkább keresendő a nem messze felbukkanó rendőrökben, mint a az idős házaspár kora iránti tiszteletben. Engem biztosan megbüntettek volna a lámpa hiánya miatt, az öregeket a rossz helyen sétálásért aligha. Egy esetleges figyelemfelkeltő szóváltást elkerülendő inkább feljebb váltottam és továbbtekertem. A lámpával ellentétben a váltóm még működik.

Elgondolkodtatott ez az eset, s arra jutottam, hogy igaza van az öregnek, holnap megnézettetem azt a lámpát vagy veszek egy újat. Nem a szabálytalan gyalogosok miatt, hanem a szabályosan közlekedő biciklisek és autósok végett. Rájuk (és rám) nézve tényleg veszélyes lehet kivilágítatlanul tekerni.

De azt a két idős gyalogost nem veszélyeztettem ma este. Mikor az öreg rám förmedt, nem volt igaza.

Lám, ilyen is van: valakinek lehet egyszerre igaza is, meg nem is.