"… nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek." (Karinthy)
A mai napi
Akár egy átlagos pozsonyi vasárnapnak is beillett volna ez a mai: komótos ébredés fél tíz körül, ebédfőzés (bár erre már régen volt példa odahaza), mosás, F1-nézés és délutáni mise a városban. Azzal az apró különbséggel, hogy a mise nem a ferences templomban volt (vagy a szaleziánusoknál a Miletičen), hanem a Humboldttal szembeni St. Hedwigskirchében.
Az előző bejegyzés volt a 300. ezen a blogon. Mindezt három év, három hónap és tizenkilenc nap alatt. (Az archívum ugyan 2008 áprilisa előttről is tartalmaz cikkeket, de azok – ezúton töredelmesen bevallom – utólag lettek felrakva.) Az egész ezzel kezdődött 2008. április 5-én Pozsonyban az átriáky kollégium egyik lerobbant szobájában.
Az utóbbi – blogbejegyzésekben ínséges – hónapokban felmerült bennem párszor a gondolat, hogy szögre akasztom a szUPjektív bloggertollamat. Mert az egyetem és a TANDEM mellett alig maradt időm bejegyzéseket írni. Pedig sokszor gondolok rá, mikor történik velem valami szép, meglepő vagy tanulságos dolog, mikor részese lehetek egy felemelő, megható, elgondolkodtató eseménynek, vagy mikor egy boldogító, szívszorongató, kétségbeejtő pillanat megengedi, hogy az enyém lehessen, hogy ezt meg kell írnom. Aztán mikor odajutok, hogy leülök a gép elé, eltűnik (b)előlem jó mélyre mindegyik szó, amely képes lenne legalább a kontúrjait visszahozni ezeknek a megélt pillanatoknak. Nekem meg már egy kis bújócskázás után elfogy a türelmem keresni őket, amelyekre meg rátalálok, azokat csalódottan lököm vissza a búvóhelyükre, mert nem tetszenek.
Aztán mégsem húztam le a rolót. Mert úgy érzem, hiányozna ez a bújócska. S mert még mindig sok mindent tanulok belőle – magamról és a világról. De főleg az előbbiről. És főleg: mert még folytatni szeretném.
Kiszállva az U2-es metróból a nyüzsgő Alexanderplatzról elindultunk a dóm óriási kupolájának irányába, elsuhantunk a délceg tévétorony mellett, integettünk a zavarba ejtőn vörös Városházának, képzeletben meghajoltunk Múzeum-sziget évszázados kincsei előtt, kereszteztük a legendás Friedrichstraßét, elsétáltuk II. Frigyes tekintélyt sugárzó lovasszobra mellett, a hársfák árnyékában tiszteletteljesen megálltunk a nagyra becsült Humboldt Egyetem főépülete előtt, megmosolyogtuk az orosz és amerikai nagykövetségek szomszédságát a Brandenburgi kapu tövében, néma elismeréssel köszöntöttük a büszke Reichstagot, majd egy szellős teraszon megittunk egy fehér kávét dupla adag tejjel. És ekkor izzott fel bennem először ellentmondást nem tűrően az a boldogító érzés, hogy én most tényleg itt vagyok Berlinben, nem egy napra, nem kettőre, nem háromra, nem turistaként, nem átutazóban, hanem egy hónapon keresztül itt a német fővárosban fogok ébredni, bevásárolni, sörözni, könyvtárazni, moziba menni, forma 1-et nézni, főzni, mosni, vasalni, bármitcsinálni, egyszóval: ITT ÉLNI!
Azt hiszem, sikerült lélekben is megérkeznem a Spree partjára. Köszönet érte Ludkának, hogy körbe vezetett kicsit, az esőnek, hogy elállt végre, a napnak, hogy előbújt a felhők közül, az internetnek, hogy bírta streamelni az F1 Német Nagydíjának időmérő edzését, az ellenőröknek, hogy szombat este már nem dolgoztak az U2-es metrón és a Berliner Pilsnernek, hogy nem okozott csalódást.
Megérkeztem Berlinbe. Kilenc óra utazás után annyi erőm maradt tegnap este, hogy vegyek egy várostérképet (meg egy Kickert) és gyorsan megkeressem a szállásomat, amely az elkövetkezendő három hétben az otthonom lesz. Egy háromszobás lakásról van szó, ahol három lány lakik. Anna épp egy kisebb Európa-túrára indult el a barátaival, az ő szobáját vettem át erre az időre, Steffi egy intézetben dolgozik, ahol szellemi fogyatékosokkal foglalkoznak (de az is lehet, hogy egy iskoláról van szó és testi fogyatékosokról, mondom, eléggé lefárasztott az út…), Pätty meg épp hazautazott a hétvégére, így őhozzá még nem volt szerencsém. Cserébe megismerhettem Steffi egyik barátnőjét, Lindát. Elsőre nagyon szimpatikus lányok: lazák, nyitottak és barátságosak. Ahogy elnéztem a konyhát, a rendrakás meg a mosogatás nem a kedvenc időtöltésük, de nem is feleségül akarom venni őket, hanem együtt lakni velük három hétig.
Az első este örömére borozgattunk egy kicsit, meg játszottunk “Phase 10″-t. Ez egy kártyajáték – “10 szakasz” -, amit a vérkomoly fenyegetések ellenére is, hogy a híd alatt kell töltenem az éjszakát, ha újoncként le próbálom győzni őket, megnyertem. Aztán meg aludtam egy jót. Az új szobámban. Egy Toulouse-Lautrec-festmény meg egy hatalmas Chat Noir-plakát alatt. Egy kis Párizs Berlin szívében.
Nyáron újra meglátogatom Berlint, ezúttal nem csak pár napot, hanem egy egész hónapot töltök majd kinn. Sokat várok ettől a négy héttől: elsősorban azt, hogy behozom a lemaradásomat a PhD-munkám írásában. De most nem ez a lényeg. Valami teljesen más, valami sokkal fontosabb dolog miatt ragadtam billentyűzetet.
Úrnapja – 28 évvel ezelőtt pont ezen az ünnepen láttam meg a napvilágot. (Huszonnyolc… Most már egészen biztos, hogy az életem második negyedében tartok.) Az ünnep – inkább a személyes mint a vallási – tiszteletére elmentem ma gyónni. Mise után elkezdett esni az eső. Először csak szépen lassan, aztán egyre erősebben, mígnem már ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Én meg csak ültem a nyeregben és tekertem a pedálokat. Először olyan sebesen, amennyire bírtam, aztán egyre lassabban, míg végül már csak gurultam, s a tekintetemet az égre emelve hagytam, hogy a szorgos kis esőcseppek tisztára mossák az arcom, a fejem, a karjaim, a mellkasom, a lábam, és egy picit a lelkem is.
Köszönet a gyóntatószéknek és köszönet az esőnek is!
Ma kiosztottam tanári pályafutásom első Fx-ét. Nem volt valami nagy vasziszdasz. Épp ellenkezőleg: azokat a gondolatokat és érzéseket kellett elhessegetnem, amik azt üzenték és sugallták, hogy adj neki még egy esélyt, keresd meg, hogyan engedhetnéd mégis át.
Ez utóbbit még meg is tettem volna, ha legalább módom van rá. De mint ahogy a falusi bíró mondaná a mérges hazai szurkolóknak: nem fújhatok tizenegyest, ha még csak be se tudtok menni az ellenfél tizenhatosába…
“Ich habe die ganze Tag durchgeschläft” – ilyen mondatokra a legnagyobb jóindulattal sem lehet/szabad pontokat adni (még egy érettségi teszten sem).
Érezhette ezt az érintett is, mert egyetlen tiltakozó szó nélkül nyújtotta át az indexét. Ez mindenképp dicséretre méltó.
Idén – nem is oly sokára, június 4-én – lesz a 10 éves érettségi találkozónk. Dzsettel ketten kezdtük el szervezni. Azt találtuk ki, hogy küldjön mindenki öt képet magáról, ami alapján majd mesél az elmúlt öt évéről. Így nem csak halljuk, hanem látjuk is majd, hogy kivel mi történt a legutóbbi találkozó óta.
Én ma jutottam hozzá, hogy elkezdjek válogatni… Megnyitottam a “fotók” könyvtárat a merevlemezen, s elkezdtem nézegetni a képeket Hollandiából, Brémából, a Háló találkozókról, a POFIKK-os akcióinkról meg a TANDEM-es eseményekről, s magukkal ragadtak az emlékek. Szinte megdöbbentően hatott rám, hogy ennyi minden történt velem.
Önkéntelenül is feltettem magamnak a kérdést, hogy ezt a sok ingert az akkori jelenben is ilyen pozitívan éltem meg, vagy csak az elérkezett jövőből tűnik vonzónak az eseménydús múlt?
Az osztályunk mottója egyébként a tablón az volt, hogy “Élj úgy a jelenben, hogy a jövőben ne szégyelld a múltat!” Bármi is legyen a válasz az előző kérdésre, szégyellni valóm, úgy érezem, biztosan nincs. Most mindenesetre azt a mottót választanám magunknak, hogy “Élj úgy a jelenben, hogy élvezd!”
Úgy terveztem, hogy ma délután autóba ülök, s este már Gömörben hajtom nyugovóra a fejem. Holnap elmegyek szépen a bérmakeresztfiam ballagására, egyeztetek a volt osztályfőnökünkkel a 10 éves érettségi találkozónkról, elintézem a még elintézendő örökösödési ügyet és körbetelefonáljuk a volt osztálytársakat Dzsettel. Hogy aztán szombaton egész nap füvet nyírjak, autót mossak, vasárnap meg megnézzem végre a forma 1-et úgy, ahogy szeretem: kapcsolgatva a német és magyar kommentár között (kb. 8:2 arányban) és árgus szemekkel figyelve a live timingot neten.