"… nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek." (Karinthy)
Szűk két hónap után újra egy ismerős arc. Otthonról. Pozsonyból. Méghozzá nem is akármilyen! Ő az egyik példaképem (kettő van összesen). Ebédeltünk egy jót együtt, aztán kávéztunk s mindeközben egy csomót beszélgettünk. Megmutattam neki az alakuló előadásomat is. Naná, hogy volt egy csomó megjegyzése. Természetesen mindenben igaza volt. Hát igen, ez ő, Jozef.
Hogy Brémában meccsekre is szeretnék majd járni, az egy pillanatig se volt kérdés számomra. El is mentem. Az Austria meg a Dortmund ellen. Aztán jött a merész ötlet, hogy ha már ott vagyok a stadionban, mi lenne, ha írnék is róla valamit. Írtam is. A Focitippnek a Dortmund elleni meccsről. S akkor jött a még ennél is vakmerőbb gondolat: mi lenne, ha megpróbálnék akkreditációt szerezni a következő összecsapásra a Wolfsburg ellen. Meg is próbáltam. S meg is kaptam. Ma érkezett meg a jó hír!
05.45. Idejét se tudom, mikor keltem fel ilyen korán. Főleg hétvégén. Szombaton is nagy volt a kísértés, hogy lenyomjam a vekkert, s aludjak tovább. De ellenálltam neki, s 06.18-kor már egy metronómon robogtam Göttingen felé a Biblia-körösökkel a Navigatoren-Day, röviden csak N-Day 2009-re.
- Du bist Erasmus-Student, ja?
- Öööö, mmmm, jein.
- Aber vor vier Jahren… Wir waren zusammen Erasmus-Studenten. Erinnerst du dich?
- Tjaa, hilf mal ein wenig. Name? Land?
- Bin Daniels, aus Lettland. Wir haben zusammen Fußball gespielt.
- Jaaaa! Klar! Jetzt hab`ich dich schon. Genau! Und du hast mich erkannt, nach vier Jahren? Wow.
Nekem mikor lesz ilyen arcmemóriám, hogy négy év után is fel fogok ismerni egykori (foci)társakat?
Robert a minap felhívta a figyelmem rá, hogy a helyeslésemet ne “jajázva” fejezzem ki, mert a németek félreérthetik. Náluk ugyanis a “jaja” kb. azt jelenti, hogy “Leck mich am Arsch”, aminek a legenyhébb magyar megfelelője: “Nyald ki a seggem”. Nem akartam elhinni, úgyhogy utánakérdeztem “echte” németeknél, és tényleg. Merthogy az állítólag úgy hangzik, hogy “jaja, haggyá’ má’ békén!”
Ha ma este valaki megkérdezte volna tőlem, hogy jó napom volt-e, nagyon röviden válaszoltam volna neki: “jaja”!
Ezt a nyakláncot Arthur-től kaptam. Kamerunt ábrázolja. Meg a karkötő (a bőrök mellett) is tőle van. Az is Afrikából.
Egyre szimpatikusabb nekem ez a kontinens. Eddig gondolkodás nélkül Ausztráliát válaszoltam volna, ha megkérdezik, melyik Európán kívüli földrészre szeretnék a legszívesebben ellátogatni. Most viszont a legszívesebben Afrikába mennék el. Kamerunba.
(És ezzel a lánccal a nyakamban mindenki látná, hogy a Nagy Arthur védelme alatt állok…) 
Már nagyon zavart a hajam: ha sapkát tettem, akkor megizzadt és lelapult, ha meg nem tettem sapkát, akkor kócosra fújta a szél… Nem beszélve arról, hogy reggelente mindig úgy ébredtem, hogy össze-vissza áll. Azt hiszem, most egy darabig nem lesznek ilyen gondjaim. Hermann gondoskodott róla…
Színtisztán emlékszem: egy szombat délután volt, két vagy három hete, amikor először találkoztunk. Szerintem ő már az első pillantás után tudta, hogy vissza fogok fordulni hozzá. Miközben a többiekkel próbáltam ismerkedni, végig a tarkómon éreztem a tekintetét. Nem szólt semmit, közeledni se próbált, csak néma magabiztossággal várta, hogy eljöjjön az ő ideje. Tudta, mit csinál, s neki lett igaza. Azóta a mindennapjaim része lett. S most visszagondolva egyre biztosabb vagyok benne, hogy valójában nem is én választottam őt, hanem ő engem…
- És a barátod? Hogyan tovább, ha te visszamész Fehéroroszországba?
- Hát, lehet, hogy hozzámegyek feleségül…
- Kérem?
- Igen, ő már a házasságról beszél…
- Ööö, jól emlékszem, hogy azt mondtad, itt ismerkedtetek meg Németországban szeptemberben?
- Igen.
- (…)
- Tudod, nagyon jó fiú, a tenyerén hordoz. A szülei is elfogadtak, pedig én vagyok az idősebb. Meg kell az ilyet becsülni.
- Aha… Irena, kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- És szerelmes vagy?
- Hát, azt hiszem igen. Szerintem igen.
Ha valamin változtatni szeretnél, azt ne holnap vagy egy óra múlva tedd, hanem AZONNAL!