szUPjektív

Tavaly nyáron nagyon úgy nézett ki, hogy végleg búcsút intek a Hálónak. Vagyis mikor megfogalmaztam azt a bizonyos mailt az ifi társaimnak, akkor azt azzal a tudattal tettem, hogy pontot teszek annak a fejezetnek a végére, aminek az a címe, hogy a Háló meg én.

Aztán az a mail nagyon nagy port kavart, olyan nagyot, hogy magával sodorta azt is, ami – egészen pontosan aki – miatt nem tudtam volna tiszta lelkiismerettel tovább működni a Hálóban.

Így most újra Háló találkozóra készülök. Debrecenbe, a IV. Kárpát-medencei Háló Ifjúsági Találkozóra. Ennek a negyedik felvonására. Sőt, még egy kerekasztal-beszélgetést is fogok moderálni.

Most megint az a bizsergető izgalom van bennem, mint amit a legelején éreztem, mikor még nem láttam be a kulisszák mögé. Hál’Istennek már nem érdekelnek a színfalak giccses mintái, újra “csak” az emberekkel való találkozásokat várom. De azt nagyon!

Akadt már egy-két – saját hibából – kínos szituáció az életemben, de az a mai talán minden eddigit űberel. Vagy legalábbis biztos dobogós.

Sikerült ugyanis félrecímeznem egy mailt. De olyannyira félre, hogy nem továbbítottam egy levelet – kis szaftos megjegyzés kíséretében -, hanem visszaküldtem a feladónak. És hát nem baráti csevejről volt szó, hanem (fél)hivatalos (TANDEM-es) kommunikációról…

A válasz nem is váratott sokáig magára, azon minutomban megérkezett, hogy “ezt szerintem nem nekem szántad…” Hála az illető lazaságának – és a korábbi kollegiális/haveri viszonyunknak – “csak” kínos, s nem botrányos vége lett a faux pas-mnak.

Na, úgyhogy nagyon remélem, hogy most már sokáig ez marad a csúcspont…

Úgy adódott, hogy a ma esti közös kis- és nagy-POFIKK-os előadás után az egyetemisták csoportjába kerültem, s mivel volt közöttük aki készült a kiscsoportvezetésre, ezúttal egyszerű résztvevőként ültem be a körbe.

Szinte már el is felejtettem, milyen érzés. Az elején nagyon tudatosan odafigyeltem, hogy valóban a háttérben maradjak, és a szinte már ösztönszerű csoportvezetői allűröket fogjam vissza. Aztán már nem kellett: nagyon szép kis meghitt beszélgetés alakult ki.

Nagyon élveztem. Nem csak a formai rész miatt, hogy figyelhettem a csoportdinamika lüktetését, hanem az elhangzott tartalomnak köszönhetően is. Érett, hitüket megélő és felvállaló, lelkes fiatalokat láttam magam körül, akik ráadásul még a kisközösségekben is hisznek.

“Először nem értettem, hogy képes a húgom úgy eljönni ide, hogy reggel hétre suliba megy, egész nap ott van, aztán meg még ifimisére rohan, ahelyett, hogy pihenne. Aztán eljöttem én is, s már értem. Nekem ez olyan, mint egy dopping.”

Ez a mondat rám is doppingként hatott. És nem csak ez, de ez volt az este besztoffja. Visszaállította bennem azt az egyensúlyt, amit a lelkigyakorlat elhalasztásából fakadó enyhe csalódás megingatott.

Lehet ezekre a fiatalokra építeni, csak bízni kell bennük!

Mondja ezt a 27 éves nagyöreg oujéééééé

1. Nagyon ódzkodtam tőle, s hallani se akartam róla.
2. Kipróbáltam kíváncsiságból.
3. Megtetszett és nagyon élveztem.
4. Komolyan vettem a polblogolást.
5. A szenvedélyemmé vált.
6. Olyan is volt, hogy átestem a ló másik oldalára, s nem ő volt értem, hanem én érte.
7. Elvesztettem a motivációm a polbloghoz.
8. Búcsút intettem az “anyablognak“.
9. Kedves, kiegyensúlyozott hobbimmá vált.
10. Kísérletezgettem németül is.
11. Visszatértem.
12. Idegesített, hogy nincs rá elég időm.
13. Örültem, hogy olyan miatt nincs rá időm, amit szeretek csinálni.
14. Elkezdtem itt hűtlenkedni.
15. Erőltettem.
16. Komolyan fontolgattam a végleges búcsút.
17. Elfogadtam, hogy csak a sokadik lett a prioritási listámon.
18. ???

Ezeken a fázisokon ment végig a blogger-identitásom az elmúlt két év alatt. Bezony, április 5-én lesz pont két éve, hogy elindult a szUPjektív. Egy nosztalgiázós visszatekintő az évfordulóra várható. Vagy nem.

Ma a pozsonyi német nagykövet adott elő a tanszéken 1989-ről. Nagyon izgalmas volt. A történelmi áttekintést teleszőtte a saját privát élményeivel, humoros sztorikkal meg olyan érdekességekkel, amiket egy sima történelem órán nem (biztos, hogy) tanítanak.

Amikor arról beszélt, hogy Magyarország milyen kulcsszerepet játszott abban, hogy lehullott a vasfüggöny és a két német állam újra egyesült, nagy büszkeség fogott el. Olyan melegen bizsergető érzés volt hallani, ahogy valaki – egy magas rangú nyugati diplomata – elismerően, sőt, hálával beszél a magyarokról.

Pillanatok alatt tudtam azonosulni az anyaországgal, azzal az országgal, amit egyébként nem tartok a hazámnak. Az ember már csak ilyen: szívesen tartozik a nagyhoz, széphez, erőshöz. És fordítva: a kicsit, csúnyát, gyengét nem tartja annyira vonzónak.

Nem tudom mennyivel leszünk kevesebben május 21-én, de abban biztos vagyok, hogy ebben a csökkenésben szerepet játszott-játszik Magyarország politikai és morális hanyatlása is az utóbbi években. Ezzel nem a felelősséget akarom elhárítani magunkról, csak kezdem érteni, milyen dőreség volt büszkén hencegni magyarországi ismerőseim előtt, hogy nálunk már euró van, s hogy mi vagyunk a nagy közép-európai tigrisek… A láthatatlan kisebbségi bélyeg hisztérikus bosszúja volt csak, mely nem lát messzebb az orra hegyénél.

A határon túli magyarságnak létérdeke egy erős Magyarország. Amihez jó érzés tartozni, amire büszkén lehet felnézni, amit könnyű felvállalni.

Szóval: Viktor, ti már tényleg ne kúrjátok el! Nekünk azzal segítetek a legtöbbet, ha rendet raktok otthon, és olyan Magyarországot építetek, amiről elmondhatjuk, hogy “a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez…”

“Mint egy motor, amely maximum fordulatszámon jár már egy ideje. Élvezi a lóereit, de néha nem bánná, ha kidobnák a sebességet.” – ezt válaszoltam ma spontánul egy “hogy_érzed_magad-kérdésre cseten.

Read the rest of this entry »

Érdekes élményben volt részem a hétvégén. Egy lelkigyakorlaton vettem részt, ahol az egyik egyéni foglalkozás során életünk meghatározó értékeit kellett összeírnunk kis cetlikre. Először nagyo soknak tűnt a kiszabott 7 darab, aztán meg annyira belejöttem, hogy még üres lapokat is kellett kérnem. Enyhe csalódásként is éltem meg, hogy aztán…

A teljes bejegyzés a TANDEM blogján olvasható.

Őszintén szólva nagyon szkeptikusan vettem a kezembe: egy semmitmondó újságot vártam, amit csak azért adnak ki, hogy el lehessen mondani, ilyenünk is van, egy olyan jellegtelen lapot, amelyik minden iskola tantestületijének a polcán ott porosodik, de senki nem veszi a kezébe.

Erre fel beleolvastam az első cikkbe…

A teljes bejegyzés a TANDEM blogján olvasható.

Nem is olyan rég egy posztban adtam hangot elégedetlenségemnek az Egyetemi Könyvtárral kapcsolatban. Ha akkor nem voltam rest kritikus hangot megütni, akkor most sem szabad fukarkodnom a dicsérettel. Az történt ugyanis, hogy egy írásos kérvénnyel fordultam a könyvtár igazgatójához, hogy hozzáférhessek a Pressburger Zeitung 1918, 1919 és 1920-as évjárataihoz, amelyek fizikailag megvannak a könyvtárban, csak rossz állapotuk miatt kivonták őket a forgalomból.

Read the rest of this entry »

07.37
“A cp.sk szerint megy egy busz 8.18-kor, 8.28-kor meg 8.36-kor a főpályaudvarra. Mikor is megy a vonat? 8.46. Akkor a 8.36-os már késő, az csak 8.44-kor van ott, s még jegyet is kell vennem. A 8.18-as meg korai, megyek a 8.28-assal, 8.36-ra ott vagyok, 8 perc alatt simán veszek jegyet.”

08.26
“Francba, az már az én buszom ott a buszmegállóban? Shit. Oh, nem, az a 63-as.”

08.28
“Na király, elértem, még biztos nem ment el, akkor láttam volna.”

08.29
“Ah, nem megyek el én ezzel a 204-essel, ez nem megy egész a pályaudvarig, s nincs kedvem a hidegben gyalogolni..”

08.32
“Hogy a fene enné meg! Pont ma és pont most kell késnie ennek a busznak, ráadásul ennyit?! Én tökfej, miért nem szálltam fel arra a 204-esre, simán legyalogolhattam volna azt a 200 métert…”

08.36
“Nem igaz, hogy még a következő is késik. Így már esélytelen, hogy elérjem. S pont mikor Jozeffel megegyeztünk, hogy együtt megyünk, s megmutatja, hol van a Wiener Bibliothek.”

08.37
“Waaaaaaaaa, vajon mit szólnának itt a többiek, ha elkiáltanám magam, hogy ajvonafakdömilleneum. Na király, ez a mai nap is jól kezdődik…

08.38
“Bezzeg most már jössz mi, te nyomorék, mikor már sehogy se érhetem el a vonatot.”

08.39
“Halló. Szia Jozef! Az van, hogy nem jött a buszom, így nem fogom elérni a vonatot. felszálltam ugyan a buszra, de a főpályaudvarról egyenesen átmegyek a ligetfalui állomásra s onnan megy 9 után valami, elmondod, hogy találom meg azt a könyvtárat…?”

08.44
“Hú, ez behozta a lemaradását. Tudok két per alatt jegyet venni? Mindjárt kiderül…”

08.45
“Hálistennek, senki nincs a pénztárnál… Egy retúrjegyet kérek Bécsbe. Kössssz.”

08.46
“Hú, kenyér, még itt van. Elértem!!! Hé, de miért nem nyílik az ajtó. Nemááááá. Hát ilyen nincs. Hogy k..pja be. Ez mennyin múlhatott. Beszarás. Fak-fak-fak. Pedig már azt hittem, meglesz. Hach, utálom, ha valami nem jön össze úgy, ahogy elterveztem.”

09.17
“Szia Péter. Mikor érsz Bécsbe? Mi megálltunk az alagutban, valami probléma van, jelenleg 20 perces késésben vagyunk. Jozef”

09.18
“Szia Jozef! A vonatban ülök Ligetfaluban. 09.32-kor indulunk és kb. fél tízre érek Bécsbe. Ha kb. akkor érsz oda te is, találkozhatunk a Südbahnhofon.”

09.35
“Péter, visszahoztak minket Pozsonyba, csak a következő vonattal tudok menni. Kb. fél tizenkettőre leszek Bécsben, ne várj rám, találkozzunk a könyvtárban…”

Hát nem csodálatosak Isten útjai?
Vajon hány ilyen “elkésett” vonat miatt bosszankodtam már feleslegesen…