szUPjektív

Azt is mondhatnám, hogy “ugyan, csak egy a sok közül”. Legyinthetnék is, hogy “ah, most úgyis sokat járok Magyarországra, majd ott jól bevásárlok az Alexandrában vagy a Libriben”. Meg is ránthatnám a vállam, hogy “de hisz ott a Pantha Rei”.

Igen ám, de a Kultúra könyvesbolt nem egy a sok közül. Ez (volt) az egyetlen csak magyar könyvesbolt Pozsonyban. És igen, biztos nagyobb a kínálat az Alexandrában vagy a Libriben, valószínűleg még olcsóbban is jön ki, mint idehaza, de ott is tudok jegyet venni mondjuk a Thália pozsonyi vendégszereplésére, ott is meg tudják mondani, mikor lesz a következő Deja vu vagy ott is ki lehet ragasztani a következő magyar buli plakátját? És igen, a Panta Rhei nemrég nyitott egy újabb könyvesboltot, ami csak tíz percnyire van a most megszűnt Kultúrától, de ott is tudok fél órán át magyarul cseverészni a szimpatikus eladólányokkal a legújabb Müller Péter könyvről vagy arról, miért nem veszek több Coelhót?

Aligha. A Kultúra több – s most már sajnos oda kell tennem, hogy volt -, mint egy egyszerű könyvesbolt. Sőt, talán senki nem haragszik meg érte, ha azt mondom, hogy könyvesboltnak nem is volt a legjobb, de olyan családias hangulat meg közösségi légkör uralkodott abban a harmincvalahány négyzetméternyi kis helyiségben, hogy mindig szívesen álltam meg néhány percre, ha volt egy kis szabad időm a városban.

Nem tudom, milyen út vezetett le a mélybe: hogy valóban nem maradt más megoldás, csak lehúzni a rolót, vagy az erő fogyott el, tovább keresni a túlélés lehetőségeit. A végeredményen egyik sem változtat: ezentúl minden friss pozsonyinak meg kell tanulnia, hol van a Május 1. tér, mert az már nem fog rajtuk segíteni, hogy ott, ahol a Kultúra könyvesbolt van…

A legeslegutolsó emlékem egy repülő virágcserép látványa volt, amit nagymamám – édesanyám anyósa – dobott utánunk, miközben – az utolsó bútordarabokat is felpakolva a traktor utánfutójára – kihajtottunk a kapun. Az a cserép ripityára tört egy villanyoszlopon. Én is úgy éreztem, hogy ilyen apró darabokra hullott szét  a gyerekkorom első 13-14 éve, s ott hever valahol mélyen a lelkem szemetesládájában. 13-14 évig kellett cipelnem, amíg újra ki mertem emelni őket a sötétből, hogy megszabaduljak tőlük. S most, hogy újra összeillesztgettem a kifakult és porlepte mozaikdarabokat, már nem is szúrnak, nem is csikarnak, nem is nyomnak. És most már azt is látom, hogy nem megszabadulnom kell tőlük, hanem megtalálni a helyüket a polcon. Azt hiszem, valami olyan cimke van a regálra ragasztva, hogy “Ez is kellett ahhoz, hogy az légy, ami vagy. Fogadd el és szeresd.”

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem teszem fel néha magamnak (meg Istennek) a kérdést, hogy vajon milyen ember lennék most és hol tartanék az életben, ha egy önfeláldozó édesanya odaadása mellett egy szerető édesapa bizalmában is részesülhettem volna… Nem tudom.

De ma, mikor 13-14 év után (ezt az egyet sikerült elfelejtenem az évek során, a pontos dátumot…) újra elfordítottam a zárat a nagy vaskapuban, felmentem a lépcsőkön és beléptem az egykori gyerekszobámba – teljesen üres volt, csak a falon lógott a nővérem és az én megfakult gyerekkori közös fotónk -,lementem a pincetérbe, ahol még nagyapával jókat kártyázgattam, végigsétáltam a lebetonzott udvaron, ahol az első focicseleimet próbálgattam és kikukkantottam a gyümölcsöskertbe, ahol életem első szilváit, cseresznyéit és almáit szedtem, nem érztem keserűséget vagy számonkérést. Nyugodtság és béke volt bennem. Meg az az egyre erősödő érzés, hogy tetszik vagy sem, felnőtté váltam.

És tetszik vagy sem, szembe kell néznem ezzel az örökséggel.

- Mi lehet nagyobb dolog, mint megkapni a Nobel-díjat?
- Visszautasítani.

Meg szokták kérdezni tőlem néha, hogy hiányzik-e Bréma. Ilyenkor mindig zavarban vagyok, mert a szimpla nemleges válasz azt sejteti, hogy nem éreztem ott hiánytalanul jól magam. Pedig de. Mégse hiányzik. Mert tudom, hogy akkor ott volt a helyem, most meg itt van. Ma mégis könnyfakasztóan hasított belém a vágy, hogy visszamenjek Brémába. Vagy még inkább, hogy Bréma jöjjön ide!!!

Read the rest of this entry »

A Jó barátok, igen, ők. Még valamikor Brémában kezdtem el nézni az egész sorozatot az első évadtól – korábban csak össze-vissza nézegettem bele -, s most értem a befejező évad utolsó két részéhez. S úgy izgulok az utolsó rész indítása előtt, mintha nem tudnám, hogy Rachel mégse megy el Párizsba, Chandlerék megkapják a kisbabát – Phoebe-ék meg már össze is házasodtak -, és szép romantikus hepiend lesz a vége.

Nem szoktam sorozatokat nézni, a legtöbbet nem is ismerem, de ők hatan, meg Gunther meg a többiek, nagyon a szívemhez nőttek. Vacsora közben, vonatban hazafelé Brémából, pihenésképpen egy konferencia-előadás írása közben, motivációként tréningtervezéshez, orvosságként a magányosság érzése ellen, részegen fáradtan elalvás előtt, randi előtt, randi után és randin, randi helyett, nyugtatásként idegesség ellen, unaloműzőnek, dolgozás helyett, könyvtárban fülhallgatóval, Hilkénél németül, dolgozatjavítás előtt még egy-két-há… részt, tizenötperccel a villamos indulása előtt (átugorva a címzenét)… Joey hülyeségét, Chandler vicceit és Rachel báját egyszerűen nem lehet megunni (igen, ők a kedvenceim).

Na, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, lássuk az utolsó két részt!

Drága Mama!

Ma lennél 80 éves. De nem vagy, mert már másfél éve egy emelettel feljebb költöztél. Eggyel kevesebben lettünk otthon, a vaságyadat a konyhában kicseréltük egy használt válendára, a wécészékedet egy öreg fotel váltotta, még a falvédőd is lekerült a helyéről. Eltűntél. Fizikailag. De a szívemben – és bátran mondhatom, hogy a szívünkben – továbbra is itt vagy.

És tudod, mi maradt még meg: a hokedlid. Az még most is ott áll a tévé előtt – azokkal a te régi nejlonabroszaiddal: a rosszabbik alul, a szebbik felül. S még mindig felrakom rá a lábam miközben várom, hogy anyuka megmelegítse a finom csülkös bablevest. De már nincs, aki megfogdossa a lábam… Azokkal a vastag, de pihepuha ujjaival. S közben meséljen a guszonai történésekről: ki nem beszél a szomszédjával éppen, ki nem jár hetek óta misére, és ki veszett össze halálosan az anyósa lányával.

Múltkor tudod, mit csináltam: beleaprítottam a kenyeret a levesbe. Úgy, ahogy te szoktad. Tudod, amiért mindig kinevettelek, hogy úgy csak a fogatlanok csinálják. S amire te csak legyintettél, magad elé kötötted a ruhakendőt, megfújtad az alumíniumkanaladban a levest, és jóízűen bekebelezted.

Néha, mikor hazaérkezem Pozsonyból és üres a konyha – tudod, anyuka misén van -, leülök a hokedlire, kezembe veszem a fényképedet – azt, amin Dominikkal mosolyogsz össze -, és azt kívánom, bárcsak mesélnél még valami butyuta pletykát a faluból. Mindegy, hogy mit, azt is lehet, amit már féltucatszor elmeséltél, vagy amit már anyuka meg Ivetka elmondtak a telefonba, csak mondd. S közben vakard meg a fejed az életlen késeddel, vedd ki a hálóinged ujjából a zsebkendőt, fújd ki az orrod, kérj meg, hogy töröljem meg a szemüveged, s kiálts rám, ha nem beszélek elég hangosan.

S én örömmel fogom elüvölteni magam, hogy Isten éltessen, mama, s hogy boldog új évet!

A saját szemináriumom utolsó óráját már tegnap megtartottam – nem cifráztam túl a dolgot: értékeltük egy kicsit a szemesztert, aztán útjukra engedtem őket, hogy készüljenek a beszámítóhetes dolgozatokra -, de ma délelőtt még tartanom kellett egy előadást Jozef szemináriumán, ami miatt volt bennem egy naggyon nagy adag izgalom tegnap este.

Most meg üdítő megkönnyebbülést és ringató elégedettséget érzek, mert ez a mai nap nagyon kerekre sikeredett. Kezdve a rorátés ráhangolódással reggel, folytatva a félelemlegyőzős előadással délelőtt és a magyaroktatással délután, majd zárásként megspékelve egy beszélgetős meghitt tanszéki karácsonyi esttel.

Úgyhogy most már semmi akadály nincs, hogy holnaptól gőzerővel beinduljon az ajándékvásárló és a karácsonyra hangolódó projekt.

Mostanában felváltva érzem azt, hogy majd kicsattanok az erőtől és azt, hogy fáradt vagyok. Nem is felváltva, hanem párhuzamosan. Igen. Mert fizikailag fáradtnak érzem magam, de lelkileg meg mentálisan frissnek és erősnek.

No de majd karácsonykor: két-három-négy napig nem fogok semmi mást csinálni, csak olvasni meg tévézni meg aludni. Húúú, ezt már nagyon várom!

Mea culpa, mea maxima culpa, de nálam az ádventi várakozás – egyelőre – még csak ilyen profán formát öltött.

Kis lépés az embernek, nagy lépés Jürgennek: ma megcsináltam a disszertációs vizsgát. És nagyon buzdítólag hatott rám, hogy elégedettek voltak a benyújtott koncepciómmal. Most már csak meg kell írni, hogy másfél év múlva a D betű is odakerülhessen a “P” és a “h” mellé. És én meg is fogom írni, Isten engem úgy segéljen! Howgh!

Tegnap meglátogattam Elfiéket és Franzékat Bécsben. Beszélgetés közben szóba került Stefan lenyűgöző zenei hallása is, mire én bátorkodtam megállapítani, hogy biztos a szüleitől örökölte (mindketten kántorok). Villámgyorsan rájöttem, mekkora hülyeséget mondtam, elég volt rápillantani Elfi zavarral küszködő arcára. Stefan ugyanis az örökbefogadott fiuk…